A bennem kialakult egyik legnagyobb hiba az, hogy már nem osztogatom a "második esélyt", elég egy embernek egy hibát elkövetnie, és engem elfelejthet, én elfelejthetem őt, ezt követve sokakat zártam ki az életemből az utóbbi hónapokban, mert elkövettek egy olyat, ami szerintem ostobaság, és ott a vége. Régen sokkalta toleránsabb voltam, régen még én görcsöltem más baján, régen én voltam az, aki segített. A szándék ma is megvan, a tudás ehhez már nincs, képtelen vagyok segíteni, mert elég egy rossz pillanat, elönti az agyam a méreg, a keserűség, a harag, és ha nem is mutatom ki, teljesen megváltozik a gondolkodásmódom egy szempillantás alatt, amit igyekszek nem kimutatni, de persze előbb-utóbb kibukik, és az illetőre zúdítom az egész hatalmas szartömeget.
Persze, hogy tudom, érzem, ez nem jó, persze, hogy tisztában vagyok a következményeivel, persze, hogy szeretnék változni, de én is úgy utálom, ha valahol azt hallom, "mától változni fogok", mert ez kurvára nem így megy, az ember nem változhat, csakmert azt akarja, becsapná magát, másokat, nyilván próbálok elnézőbb lenni, jobban nyitni a világ ostobaságaira, belátni, hogy ahogy én is, úgy más is sokszor követ el faszságokat, de nem csak az elhatározáson fog múlni az egész, mert ugyanúgy fel fog kúrni az emberek hülyesége, még hacsak egy hülyeségről is van szó, a legtöbb, amit tehetek, hogy már akkor elmondom a véleményem, és nem fojtom magamba, hogy később egyszerre ömöljön ki belőlem mindaz, amit gondolok.
Mindig lesznek emberek, akikkel beszélhetek, nem félek attól, hogy teljesen magamra maradok, mert képes vagyok kommunikálni, csaképp ezeket az "alkalmi" társulásokat elvesztem, és noha fognak jönni újak és újak, jó lenne, ha nem kéthetente változnának a viszonyok, nem akarom, hogy mindenki egy életre maradjon, annyit szeretnék, ha nem lennék olyan, aki üldöz, aki taszít, ha számára kényelmetlenné válik a helyzet.
Vannak emberek, akiket egyáltalán nem sajnálok, vannak, akiknek örülök, hogy elküldtem őket a faszba, mert csak púpok voltak a hátamon, de vannak ezek ellenkezői is, és ami bánt, hogy nem bánt, nem érzem azt, hogy hiányoznának, mert van helyettük más, és azok helyett is lesz más, de szükségem lenne legalább egy állandó pontra, és nem azért, hogy nyávoghassak neki, hogy önző mód kihasználjam, hogy legyen kire támaszkodnom, nem támasz kell, csupán a tudat, hogy ha kell, akkor ő ott van. Nem arra vágyom, hogy kihúzzanak a szarból, hogy valaki mondja folyamatosan a minden rendben lesz dumát, egyszerűen csak valakire.
Rengeteg embert bántottam meg, többet, mint az vállalható lenne, ebből sokan érdemelték ki, mert az önzőségtől elvakultan azt sem látták, hogy vannak mások is, de sokuknál tudom, hogy nem érdemelték meg, vagy legalábbis nem teljesen azt, amit tőlem kaptak. Ha a bejglibe csípőset tesznek, jobban kiérezzük, mert nem számítunk rá, mintha olyat fogyasztanánk, amiben eleve van, az emberek is jobban meghőkölnek, ha kiontom a véleményem olyan stílusban, amilyenben, mert nem arra számítottak, mert nekik én vagyok a mindig jókedvű, mindig vidámságot hozó, amivel nincs is baj, mert nem akarom a depresszív oldalam mutogatni mindenfelé, mint régen, persze néha nem árt, mert a lónak is két oldala van, csaképp még keresem az arany középet.
