Télen a lányok felborulnak

A busz elhaladt egy felborult autó mellett, rendőrök már kint, meg ami kell, a cigányok meg hátul rögtön belekezdtek, "há nézd mááá! mitő borut ez fő? há hülyeee! rendőőrök, gecci! főborúút!! mi az mentőő? baleseti helyszínelő, hülye! gecciii!!!!!"

Amikor szálltam fel a buszra, egy aranyos 15 év körüli lányforma is épp akkor ért az ajtóhoz, rám nézett a naaaagy szemeivel, és mosolygott egy picit, megakartam ölelni, de inkább csak előre engedtem.

Szeretem a lányokat a téli ruhájukban, nyáron is.. más okok miatt, de télen sok lány olyan kis aranyos lesz a kis kabátban, a kis sapkában, a pirospozsgás arccal, a pirosló orral, aaaaóóóó.

Juj, majd hónap, de ne felejtsd el

Megvolt a vizsga, volt számítás, hasamra ütöttem, és beírtam egy számot csakúgy hozzá, hátha. De legalább a tanár jókedvében volt, kiment kétszer a teremből, visszajött, "no, begyorsultak már?" felkiáltással.

Vagy ennyire nincs pénze az iskolának, vagy nagyon sok jut a zsebbe, de az aggasztó, hogy a büfében, ahol van 5 gép GÖRRGGGŐŐŐŐS egerek vannak, a könyvtári gépnek meg 10 perc kell, mire betölti a gépet, és előkészíti az asztalt. Még unaloműzésre sem jó ilyenkor, amikor fél kettőig várok, mert csak felkúr, hogy 5 percenként befagy a böngésző. Bár legalább a net gyors most, mert egyedül ülök. 

Mármint egyedül is vagyok a könyvtárban, nem pedig én ülök, mindenki más állva netezik, és ez befolyásolja a sebességét.

Változtatnom kell az étrendemen, mert két napja mostam hajat, és már olyan, mintha bekentem volna disznózsírral.

Utálom, hogy a telefon nem működik elemmel is, akkor nem kéne itt töltenem, és a buszig sétálhatnék, de ha lemerül, én hazafelé kettéhalok az unalomban. 

Reggel kiugorva az ágyból fél ötkor elkezdtem hangosan énekelni a micimackó főcímdalát, de rájöttem, hogy nem is szeretem annyira a micimackót, és nem lett jobb kedvem.

Ezek a könyvtárosok baromi hangosak. Bár nyilván kurvára unalmas lehet minden nap csak ülni és ülni, és könyvtároskodni.

Kár, hogy nem olyan modern a blogol, hogy telefonról lehetne csakúgy képet postolni, telebasznám velük az egészet.

Kár, hogy más tekintetben sem modern a blogol.

Kár, hogy igazából egy szar a blogol, de ezt szoktam meg. 

A cím meg egy címbeírásra készülő pillanatban elhangzott könyvtári kiabálásból származik. 

Ne.

Ha szellemekről, semmiből előbukkanó hangokról olvasok/hallok, akkoris bekönnyezek, akárcsak attól a "beszélő" bálnától. 

Ha egyszer valaki azzal szeretne vicces lenni, hogy mikor egyedül vagyok itthon betör a házba, és elkezd csak szimplán beszélni, esetleg suttogni a szobám melletti konyhában, valószínűleg (egy erőteljes, férfias, tesztoszterontól bűzlő) zokogásban törnék ki szorongatva a párnám. 

És tényleg

Az ingek ujját nehezebb kigombolni, mint be. Ez is bizonyítja, hogy a megfordított folyamatok nehezebbek, próbálj csak meg visszabújni anyádba.

 

Matrica

Bácsi megállít az utcán, fülhallgató ki.

-Nehm tudod mefg fi?
-Tessék?
-Nehm tudod mefgig itva a fik?
-Tessék?
-Nehm tudod, medhdig van nyitva a trafik?
-Áh, nem!
-Te is nagyot halló vagy, mint én!
-Nem, csak nem TETSZIK TUDNI BESZÉLNI

Az utolsót persze nem mondtam, ahhoz én túl jóságos vagyok.

Az egyik faluban egy részeg emberke lassította a buszt, mire sikerült megelőzni fél km/h-val, hogy ne csapjuk el, 2 mp múlva csak annyit látok, hogy mamika kilő a járdáról szintén kerékpárral, majd pont a busz előtt vesz egy 180 fokos fordulatot, és elnyakal. Rúgjatok tökön, de rohadt vicces volt. Főleg így a részeg után.

Amikor utcán lányok nagyritkán, nagynagynagyritkán rám mosolyognak, mindig ijedt fejjel nézek vissza, mert tuti csak valami kajamaradék van rajtam, esetleg orron szart egy madár, és nem vettem észre.

Láttam lovakat poncsóban legelni.

Fáj a fejem, szerintem megfogok halni.

Véletlenül kettő csomag rágót vettem, de csak itthon realizáltam.

Álmos vagyok, de ha lefekszem, felkelek éjfélkor, és rábaszok.

Hogy beszélsz

Sehogy

Deazért

I have never felt so fucking great

Én sem értem, nyugi

Ha egyszer átversz a te szégyened, ha kétszer az enyém, ahogy szokás mondani, és ahogy azt lentebb taglaltam túl gyakran marad rajtam a szégyen, igyekszem megérteni az embereket újra és újra, mert ha nem vagyunk képesek, ha nem vagyunk türelmesek rájönni, egyesek miért hoztak olyan döntéseket az életükben, amik nem éppen felelnek meg a normának, miért tették tönkre magukat, mi az, ami nekik őszintén hiányzik, addig nem ér semmilyen emberi kapcsolat semmit. Ha egy olyan ember, akivel akár csak egy hónapon át is jóban voltam, beszéltünk, hasonlítottunk, együtt szocializálódtunk három év szünet után írna, hogy most pedig kérlek segíts, még ha akkor három éve egy kisebb-nagyobb összezörrenés miatt szakadt is meg a kapcsolat, segítenék, mert szeretném megérteni, és mert vagyok annyira hülye, hogy ezer ilyen után is akarjak segíteni.

Persze az más kérdés, hol a határ ott, hogy rákérdezünk egy problémára, mert érdekel, vagy rákérdezünk egy problémára, mert az ember érdekel. Érdekelhet-e őszintén, teljesen őszintén bárki bennünket, vagy az összes olyan dolog, amit az ember érzelemnek nevez puszta önzőségből ered, szeretünk, adunk, mert nem akarunk elveszteni valakit, mert nem akarunk mi egyedül maradni, sajnálunk, meghallgatunk, éreztetjük, hogy ott vagyunk, hogy ne hagyjanak el ennek hiánya miatt, és viszont panaszkodunk, elvárjuk, hogy meghallgassanak, még ha nem is mondjuk ki önmagunknak sem.

Nyilván vannak az életemben emberek, akiket tiszta szívemből gyűlölök, akiknek a nevét belevéstem az agyamba, de egyiküksem ártott nekem soha, mindegyik valaki más életét tette tönkre, valaki mást ölt meg. Nyilván nem olyanokra gondolok, akik egyik napról a másikra összetörtek egy szívet, és akkor nyányá csúnyadolog, ezek elmúlnak, zokog az ember pár napig, és jobb lesz minden, ennél mélyebb dolgok miatt alakult ki bennem ez irántuk. Felettük viszont ítélkezek. De igyekszem más felett nem. Ha ez az ember, akivel három éve nem beszéltem már azzal jön oda, hogy megöltem valakit, nem nyomom rá a gyilkos bélyeget, és küldöm el, ha a környezetemben meghoznak olyan döntéseket, amikkel tönkretehetik magukat, nem ítélem el őket, abban az esetben, ha látom a megbánást.

Én azt a lányt sem utálom. A legjobban az fájt, hogy egyáltalán nem láttam rajta, hogy megbánta volna, hogy bocsánatot sem kért, ha kért is, az amolyan „bocsi, megdugattam magam valaki mással, shit happens” féle volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de azt hiszem, ez teszi a kurvát kurvává, és a köcsögöt köcsöggé, ez teszi az embert egy ártalmas parazitává, ha nincs megbánás a negatív tettek mögött, amikkel másoknak fájdalmat okoztak, ha nem tudnak őszintén bocsánatot kérni, akkor elítélendő mindaz, amit véghez vittek. Persze mindenki jó valamiben, egyesek mást sem tudnak, csak szépen festeni, mások pedig csak fájdalmat okozni gondolván, hogy nincs senki más, csak ők önmagukkal karöltve. Persze, hogy nem nézheti az ember mindig a másikat, hogy neki az megfelelő-e, persze, hogy kell önmagunkra is gondolni, de mindennek van egy határa, ha rám jön a pirománia, én sem gyújtok fel egy házat, csakmert élvezném a látványát, és ebben az is szerepet játszik, hogy nem vagyok piromán. Nyilván... bizonyos esetekben amúgyis, ha Hitler sajnálkozott volna 50 évig, még nem avatják szentté, de az már más téma.

Mindent lehet bizonyítani.

A megbánás, egy parányi szikrája annak, hogy igenis emberek vagyunk, akik éreznek az, amiért egy emberrel egyáltalán elkezdek beszélni, ha bajban van, még ha azelőtt át is vágott valamiképp. Nem várom el, hogy engem viszont megpróbáljanak megérteni, attól tartok, ahhoz már túl elbaszott vagyok, nekem lehet egy kijelentés miatt kurva anyázni anélkül, hogy belegondolna más, miért is mondhattam, miért is tehettem, belém lehet csúnyán mondva rúgni, nagy dolgot kell ahhoz tenni, hogy kivívják a gyűlöletem, ha mást tesznek tönkre akár véglegesen, azzal igen, azzal könnyen. Engem úgysem lehet. Persze én sem tudom, hogy azért, mert már nem, vagy egyszerűen nem vagyok az a túlzottan magára vevős típus.

Miután egy probléma után megbeszéltem magamban, mi is van valójában, egy hét alatt elfelejtek mindent az adott emberrel, emberekkel kapcsolatban. Persze az más kérdés, hogy mikorra sikerül a megbeszélés.

Zagyvábbra sikeredett, mint amit terveztem, és lassan olyan leszek, mint egy kibaszott pap, szóval befogom.

I would have stayed up with you all night

Had I know how to save a life

Egy kis Goethe, egy kis kultúra

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng ...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Voltunk papáméknál karácsony címszó alatt. Már nem ismer meg. Legutóbb sem ismert először, de akkor elég hamar beugrott neki, most többször kellett elmondani, ki is vagyok én, ki a nővérem, és ki az anyám. Apai nagyszülők ők. Mamámban sem vagyok biztos, hogy tudta, kik vagyunk, csak ült némán, két szót, ha szólt azalatt a bő egy óra alatt. Ott volt apám nővére, ő mondogatta a dolgokat, ki-kicsoda, de gyakran éreztem azt, hogy úgy bánik velük, mintha kisgyerekek lennének, persze, valahol aranyos dolog ez, aranyos a papám is, amikor közli, hogy mond egy rövid sztorit, és beszél fél órán át folyamatosan a háborús élményeiről, a fogságról, a gyerekkoráról, és amikor félbeszakítják, rohadtul nem érdekli, folytatja tovább a mondanivalóját, de mégis fáj, hogy így megöregedtek, hogy már nehezen jut az eszébe papámnak, ki volnék én tulajdonképpen.

Ha nincs félbeszakítva, hogy már menni kell, még mindig ott ülnénk három órától, és beszélne. Lassan 90 éves lesz, és remélem, hogy lesz, mégis szinte úgy idézi vissza a dolgokat, mintha tegnap történtek volna. Bár mindig a fogságnál akad ki, hogy ott mi volt, a bátyja halála, a szlovák nemzetiségének köszönhető szabadulása.

Viszont van egy kutyájuk, az legalább vicces volt. Meg nem tudnám mondani, milyen keverék, amolyan utcai vegyes, és eléggé zavarodott. A szemei állandóan kivannak gúvadva, mintha folyamatosan félne valamitől, és a szék alatt lévő fa részen vakarta állandóan a hátát. Csak azt láttam, hogy néz engem a bazinagy szemeivel, és előre-hátra járkál mamám széke alatt. Próbáltam barátkozni vele, de az első morgás után lemondtam a dologról.

Kisgyerekként arra vágytam, hogy ha egyszer esetleg lesz olyanom, hogy esküvő, ott lesz majd papám és mindkét mamám is, számomra ez fontos lett volna. És noha papám azon kívül, hogy nem emlékszik rám, ránk, a humorát és a hatalmas beszélőkéjét megőrizte, csaképp öt percenként kéne mondani neki, ki is vagyok, és hol is van egészen pontosan.

Egyszerűen csak fáj, hogy semmi esélyt nem látok arra, hogy még időben olyasvalakit találjak, aki megérné, és talán ott lehessenek ők is. Szerettem volna.

Kiskarácsony

!

Szóval ezúton is Mindenkinek booooldog karácsonyosdit.

Régen kaptam sms-eket, szerencsére miután a századikra sem válaszoltam, leszoktak a küldözgetésről, egy sima boldog karácsonyra válaszoltam volna, de az ilyen angyalok jönnek, és béke, meg betlehem, ez túl mű.

Szilveszterre kaptam """vicceseket""" is, mint a "Bu-bu-bu-buborék! Ja nem, BUÉK". Emlékszem, ezt csak elolvastam, és borzasztóan kifejezéstelen arccal zártam be az üzenetet és tettem le a telefont, mert nekem volt kellemetlen.

Kellett volna templomba mennem, ilyenkor kapnak a gyerekek szaloncukrot. Ha kérek, a pap tuti ad nekem is. Vagy max térdre ereszkedek, hogy alacsonynak tűnjek, azt... úgyis megszokhatta már (BADUMM-TSS)

Van bent egy légy ( ! ). Nem csapom le, mert karácsony van. Nem engedtem másnak sem, hogy lecsapja, mert karácsony van.

Végre eszemben volt karácsonykor EZ ! És az internet sosem hazudik, szóval ma indokolatlanul zabálunk, és adnak le karácsonyi filmeket a tévében. 

Volt a Horton, nem karácsonyi, de aranyos kis alkotás. 

És újabb beszéd

Szóvalhogy említettem pár bejegyzéssel lentebb az elöl szó bugyutaságát, eszembe is jutott, hogy ha szellemileg visszamaradott lennék, mennyire jól lehetne kimondani olyan hangon, de nem volt kedvem beütni a start menübe, hogy hangrögzítő, csak most, és sikerült is.

Aztán gondoltam, pofázok még pár idegesítő dolgot idegesítő módon, mert miért ne, MIÉRT NE

Tehát ITTTTTTTTT lehet meghallgatni. Szinte a felében csak őőzök és caccogok. Meg szavak után kutatok. Értelemszerűen a "Miezmár" a mostani, fogalmam sincs arról, mennyire hallani meg satöbbi, mert sosem hallgatom vissza ezeket ;o

A másik kettő ammeg a régebbiek.

Valahol van nekem jutyubos is még egy előző superstan bloghoz, megkéne keresnem.

Hókamóka

Nem szeretem, amikor valaki mond valami "vicceset", majd hangosan felnevet saját magán.

Erre igenis elbasztam 33 percet. Sajnáltam, hogy nem került be az, amikor hülyegyerekek benzintüzet próbáltak vízzel oltani, de az az okos is megteszi, aki elkezdi fújni a már szépen lobogó melegséget.

Vagy a crossmotorosok bebukása a gödörbe :D:D hát azon én rohadtul besírtam valahol..... 20 perc után. Áh megvan, 26:30 után. Visszatérő többszörösen, azért is olyan vicces, ahogy be-bevágják, miként zuhannak le sorban :D imádom.

Viszont azt nem, amikor rövidebb videóba tekernék bele pár másodpercet, és ötször olyan lassan tölti be, mintha megnéztem volna rendesen.

Elpusztult az egyik guppi. Miért a wc-n húzzuk le őket? Azért, mert eleve úsznak? Miért nem ássuk el? Biztos van, aki elássa, de a túlnyomó többség lehúzza. Ezzel az erővel, ha elpusztul egy papagáj például, azt miért nem kötik lufira, és engedik el, vagy mennek egy magas hegyre, és dobják le onnan? Oké, hogy azért húzhatjuk, mert kicsi, de ha van valakinek... egere, vagy bármi más, ami eleve kicsi, és annak születnek kicsinyei, amik szerencsétlen mód elpusztulnak rögtön, vagyis nem az összes, ne fessünk túl sötét képet, mondjuk egy a tízből, nem tudom, mennyit szül egy rágcsáló, akkor azt miért nem húzzuk le?

És vajon van olyan elmebeteg, akinek van egy nagyobb hala, amit már kerti tóban kell tartani, ami elpusztul, és belebassza a budiba, ami fizikai képtelenség, hogy akár a lyukon átférjen? És húzza rá a húsz liter vizet, de semmi, jön a pumpával, és egyszerűen nem érti, hisz úgy hallotta, a halakat mindig lehúzzák, és már trancsírozza szét, najó, a lényeg, hogy nem festettem túl sötét képet.

Szegény halak. Mintha egy láda trágyába temetnénk a kedvenceinket.

Rávettem magam, hogy megnézzem a Misfits legutolsó részét. Hajh, nem volt nagykedvenc a sorozat, az eleje elég laposan indult, de csak-csak megkedveltem az egész atmoszférát, a sajátosságát, ezt az...akció-vígjáték-dráma-scifi katyvalékot a szuperképességekkel megáldott közmunkásokkal. Újranézős lesz, majd... valamikor elkezdem. Hiányozni fog.

Véletlen eltekertem a mélynyomót, megint hónapok múlva sikerül majd beállítanom úgy, hogy ne törjön ki az ablakom, ha valami filmben, vagy sorozatban kopognak, esetleg lőnek, de azért ne is legyen túl sokol rádió hangzása az egésznek.

Jameg kaptam egy ilyet. Nem tudom, miért nem a vezetéknevem van elöl.

Milyen ostoba szó már az, hogy elöl?

Elöl elöl elöl elöl elöl elöl elöl

Sosem tudhattam úgy igazán magaménak valaki barátságát. Persze voltak pillanatok, mikor úgy tekinthettem valakire, de azok is inkább felszínes, érdekből szövődő kis kapcsok voltak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem X emberrel van a hiba, csak velem, és akárhogyis próbálok javítani ezen, borzasztóan nehezen megy főleg úgy, hogy magam sem tudom eldönteni, melyik oldalam az "én", és melyik átmeneti, ami vissza-visszatér. Hogy az avgyok-e, aki fájdalmat okoz, aki csalódást kelt, aki bánt, és eltaszít, aki megveti az embereket, vagy az, aki a fél karját odaadná, hogy segíthessen valakin, akit mindössze öt perce ismer. Ez a kettőség, ez, ami akár percenként váltja egymást nem hagy soha racionális döntéseket hozni. A legnagyobb baj talán velem a komolytalanság. Ha úgy adódik, igyekszem mindent elviccelni, elbaromkodni, csakhogy ne kelljen tudomást vennem a valóságról, amiben egy utolsó nyomorult vagyok, akinek se jövőképe, se barátai nincsenek, igyekszem persze bizonyos helyzetekben komolynak lenni, úgy gondolkodni, mint egy húsz éves, nem, mint egy nyolc, de nehéz belátnom a valódi helyzetem. Ha valakivel elkezdek beszélgetni, az sok esetben el van döntve. Ha épp úgy adódik, és komoly hangvételű, feszengős, kicsit ez a mindenki a másikat várja, hogy oldjon végre típusú beszélgetés a kezdő, azzal nehezen tudok a későbbiekben is önfeledten tárgyalni valamiről, ha pedig az ellenkezője van, és hülyéskedünk húsz órán át, nehezemre esik komolyan beszélni vele. Bár inkább az utóbbi jellemző, valahogy nem merem felvállalni a másik oldalam, ha már az egyikkel kitárulkoztam. Igyekszem beszélgetni az emberekkel, barátkozni, még annak is kedvesen válaszolok, akit ki nem állhatok, mert öt perc alatt felidegesít, ha azt mondom neki, hogy kék az ég, visszakérdez, hogy mi az a kék, persze ezen embereknél nem én kezdeményezem a beszélgetést, mindössze ha ír, akkor véletlen tovább görgetem, csakhogy beszélhessek valakivel, amit pár perc múlva meg is bánok. Alig várom a szilvesztert, amikor majd megkérdezik, megyek-e valahová, voltam-e valahol, és mikor a válaszom negatív, rákérdeznek, hogy ugyan miért. Mintha kötelező lenne, mintha abban az esetben, ha nem mentél sehová már nem is lennél ember, csak egy csontvázra öntött massza. Gyűlölöm, mikor az ilyen kérdésekkel emlékeztetnek arra, hogy nincs senkim. Persze míg én nem állítom be magam valami emberibb dologra, addig várhatom, hogy mikor nyitnak felém az emberek, és én mikor tudok őszintén nyitni feléjük, és napról-napra próbálkozom, de így, hogy nem látom eredményét, így, hogy még mindig csak akkor vagyok jó, ha épp unatkoznak, és elküldöm őket a picsába, mikor ki is jelentik, hogy épp csak nincs semmi, ami lekötné őket, nem könnyű továbbra is próbálkozni. De igyekszem, tényleg igyekszem, hogy legyen legalább egy ember, akinek én is fontos lehetek.