Köszi

A családi karácsonyi vacsorán egy két éves gyerek csak kétszer mutatott rám kikerekedett szemekkel, és kérdezte: az mi?

Vagy egy modern samsung bot, vagy egy gyilkos, aki információt gyűjt, és tervez.
Kezdek félni.

Pincsikutya nagyon beteg. Elég nagy esély van arra, hogy a karácsonyt, de már a jövőhetet sem éli meg. Van egy daganat épp a fenekénél már több, mint két éve, igazából eddig nagyon jól elvolt, persze néha voltak olyan napok, mikor volt egy kis szaga, de ugyanúgy futkározott, ugrált jobbra-balra. Egy hete elkezdett köhögni is, pár napja pedig valahányszor rájön egy ilyen, mintha szédülni kezdene, majd eldől. 15 éve van meg, hat éves voltam, mikor megvettük, ez a kutya látta, miképp növök fel, jelen volt, mikor minden történt, és hamarosan itt hagy. A kora és a betegsége egyszerre fog végezni vele. Már készítem magam egy ideje, hogy hamarosan eltávozik, de most, ahogy látom, hogy már tényleg csak napokban mérhető az élete nehéz. Csak hever szinte mozdulatlanul, ha megpróbálom felemelni, visszadől, és nem tudok mit csinálni. Általában két perc alatt helyrejön, és felkel, de addig ahogy hever az egyszerűen borzalmas.
Miatta is szerettem volna a havat mindennél jobban legalább idén, ha tavaly nem jött össze, imádott a hóban kóborolni, mindig belegázolt a legnagyobb buckákba, és magasra tartott fejjel közlekedett a fehérségben, szerettem volna, ha még utoljára látja, ha még utoljára futhat benne egy kört, de ahogy a jelenlegi helyzet mutatja már a karácsonyfára sem fog értetlenül nézni, majd óvatosan megszagolni azt.
Nagyon fog hiányozni.

Pedókamra

Nem én lennék, ha a sliccem, ami tökéletesen rögzül az év 365 napján, a nap 24 órájában nem akkor engedné el magát az utcán, mikor egy általános iskola az elsődleges úticélom "mutassatok egy mosdót, mert menten behugyozok" indokkal.

Az úticél szavam aláhúzta pirossal, de ha grammar nazi gázkamrába kerülök sem fogom külön írni.

Jaj.

Életemben először mentem oda egy lányhoz elérhetőséget kérni, aki ráadásul az anyjával és a mamájával vásárolt egy ruhaboltban. Kellemetlen voltam, de király vagyok.

Én, a hímkurva

Akartam postot írni az elmebeteg nőről, aki elejtett valamit, odakaptam a fejem, majd "mit nézel, hímkurva?" üvöltözésekkel megspékelve küldött el a halál faszára, mikor pedig felkeltem, hogy akkor a hímkurva tovább álljon, még utánam üvöltötte, hogy menjek, basszam meg még párszor az asszonyt, hogy legyen több tartásdíj.
A hímkurvát még megbocsájtottam volna, de azért ott rohadjon meg, amiért cigánynak is nézett.
Én nem ülök le többet azon a téren, a legutóbbi elmebajos is ott talált be.
Végül csak írtam róla.
Csak nem..
megfogalmazva.
Mármint rendesen.

Érzek egy csomót a hónom aljánál. Nem annyira fájdalmas, sőt, szinte semennyire. Utánanéztem, és  ahogy olvasgattam, ez akkor jó, ha fáj, elvégre szimpla gyulladásról van szó. Várok vele pár hetet, mielőtt elmennék orvoshoz, ha elmúlik, elmúlik, ha nem, hát várok, míg elmúlik.
Néha szimplán hozunk szar döntéseket, amik a pillanat hevében, vagy nem hevében, az átgondolás alatt, mielőtt nem döntünk mellette véglegesen még nem is tűnnek annyira vészesnek. Persze fejben gyorsan eljátszunk a gondolattal, a következményekkel, hogy ebből mi eredhet, mi lesz a vége, ami miatt esetleg majd szánakozhatunk. Nem tudom, az én életemben hoztam-e egyáltalán helyes döntést, annyira vágytam a jobbra, annyira akartam mindig, hogy bekövetkezzen a jólét, a boldogság, hogy igazából sosem gondoltam bele a következményekbe, mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez most jó lesz, ettől most jobb lesz. Én csak egyszerűen szerettem volna boldog lenni. Szerettem volna azt az állapotot, amikor persze vannak gondok, hiszen azok mindig, de nem érződnek hatalmasnak, és minden nap szomorúan fekszel le, mert 8 óráig meg kell szakítanod a mosolygást.
Kiskoromban sem vágytam igazán másra. Emlékszem, kábé... nem is tudom, hét-nyolc éves lehettem, mikor kezembe akadt egy donald kacsás könyv, amolyan kis rövid 20 oldalas, aminek a teljes szövege elfért volna egy lapon. Egyedül voltam otthon, félhangosan olvastam, és úgy tettem, mintha a kölkömnek olvasnám fel. Csak arra tudtam gondolni, hogy én nem leszek olyan, mint az apám, hogy ha nekem családom lesz, nem fogok megannyiszor részegen hazatévedni, és szarni bele az egészbe.
Szánalmasnak érzem magam. Miféle hét éves fiúgyerek olvas fel hangosan egy mesekönyvet, mintha 30 évvel később lenne, és a saját gyermekének tenné mindezt? Annyira vágytam már akkor valakire, aki mellettem lehet, annyira akartam már akkor, hogy minden rendben legyen, annyira irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek minden rendben volt a családban, és azt gondoltam, ha nekem nem adatott meg ez, akkor majd én megadom a sajátomnak, ha lesz,
Napról napra egyre jobban úgy érzem, hogy képtelen vagyok erre az egészre. Arra, hogy találjak valakit, arra, hogy megtartsam, arra, hogy elnyerjem valaki tetszését.
Ahogy képtelen vagyok kinyilvánítani az érzelmeim szemtől-szemben, és ki is tudna kedvelni valakit, aki egyszerűen kínos.  Írásban még csak-csak kifejezem magam, de ha nem tudom kinyögni a gondolataim élőben, veszett fejsze nyele az egész próbálkozásom, hogy boldog legyek.
Mindenkinek mást jelent a boldogság, nekem csak annyi kéne, hogy ne legyek egyedül. Gyerekes siránkozás az egész, egy olyantól, aki képtelen bármit kezdeni magával, ha egyedül van.
Szánalmas vagyok. Szánalmas voltam a rossz döntéseimnél. Nem érzem magam alkalmasnak semmire, pedig annyira de annyira szerettem volna jó lenni, annyira szerettem volna boldog lenni.
Túlságosan jól értek ahhoz, hogy akarva-akaratlanul felperzseljek magam körül mindent, majd a hamuból próbáljak meg megformázni valamit. És látom, hogy újra, és újra összeomlik.

Ücsörögve üvöltőnek étellel áh bazdmeg faszom se szenved a kreatív címmel

Épp egy téren lévő padon ücsörögtem nézegetve a cigarettát, ahogy belülről égeti a papírt, másik kezemben fogtam az üdítőm, hogy halmozzam az egészségtelenséget, mikor odalépett elém egy hajléktalannak látszó úriember, a negyvenes éveit sem érhette még el, de talán harminc sem múlt. Mókásan megjegyezte, hogy jó a cipőm, jó a táskám, ami mellettem foglalt helyet a padon, jó a pulóverem, nincs-e valami kajám, vagy egy kis apróm, amit neki adhatnék. Miután elutasítottam, megkínáltam dohánnyal, természetesen elfogadta, miután elvette a kezemből, és lehelyezte a padra, beletúrt a mellettem lévő kukába, hátha aranyat talál. Egy kifli lett a jutalma, amin valami undorító dzsuva volt, első ránézésre bő takonynak néztem a színe és állaga miatt, de talán csak valaki fura összetételű spermát engedett a szemetesbe. Káromkodások közepette kért tőlem zsebkendőt, kettő volt nálam, egyet nyújtottam az ingzsebemből felé, ám közölte, hogy igényt tartana a másikra is, gond nélkül belenyúlt a zsebemből még épp kilógó darabért, és eltulajdonította bocsánatot kérve amiért így kirabol. 

Cifra beszédekkel kísérve ült le mellém a padra, meggyújtotta a kapott árut, amikor is az utca másik oldalán egy szemrevaló lány haladt el, ekkor pedig a mellettem helyet foglaló úriemberből kitört a bölcselet, miszerint az ilyen kurvákat csak jól meg kell baszni, mert csak abból értenek - természetesen ezen szavakat felhasználva. Mosolyogva bólogattam neki, felesleges is lett volna bármit hozzászólnom, látszott, hogy lekötik a gondolatai a világról, a lányokról, a szemléletek elborították az elméjét, és nem is igazán értettem, miket mond elég hangosan, nem felém fordult, az emberekre irányult tekintete, csak annyit hallottam, hogy a lányoknak intézve is elkezd fennhangon beszélni, de nem annyira, hogy meg is hallják, legalábbis bizakodom benne, hogy a szemerkélő eső hangja és a forgalom bezavart mindebbe. Miután elégszer hallottam, miként kell a nőket megbaszni, és hogy ő négy évig most nem fog, aminek az okát nem tudom, nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet a monológnak, elköszöntem, mentem a dolgomra, átnyújtottam neki a maradék sprite-ot, elfogadta, boldog karácsonyt kívánt, én viszont boldog új évet, persze ehhez még hozzá tette, hogy basszak meg jó sok kurvát -ismét felidézve a szavait-, a kaját pedig dobjuk ki, majd megeszi ő.

Tehát felhívnám mindenki figyelmét, hogy a kaját ki kell dobni, mert ő igényt tartana rá.

Más, ami senkit sem érdekel rajtam kívül, pár hete megjelent végre valahára a Poets of the Fall új albuma. Mindig tartok kicsit attól, hogy romlik a minősége az együtteseknek, előadóknak, és félbe kapcsolom be az első tracket, de hála a mindenségnek ismét sikerült egy néhol melankólikusabb, néhol feel good-osabb albumot összerakniuk.

Epilógus

Volt elég idő gondolkodnom, adtam magamnak elég időt arra, hogy az elejétől a végéig átgondoljam ezt, átgondoljam azt, de mit is ér az egész, ha minden alkalommal, mikor az átgondolásra sor kerül más-más vélemény ölt alakot a fejemben.

Az a dolog amiért legutóbbi bejegyzésekben sírtam-ríttam a múlté, azonban úgy érzem, szükségem van egy levezetésre, egy epilógusra az egésszel kapcsolatban, egyfajta összefoglaló, ahogy a televízióban összefoglalják a híreket röviden, úgy rakom egy parányi csokorba mindazt, amit éreztem, ami nyomott, ami miatt eljutottunk, eljutottam addig.

Réka. Már a név leírása is idegen, nem írtam le ezen betűket ebben a sorrendben egy ideje, mégis mikor meghallom valahol, mikor szemem elé kerül, nem tudom, mit érezzek, közömbösséget, vagy indulatot. Réka. Máshogy érintik az ujjaim a billentyűzetet, valahányszor legépelem. Réka. Furcsa.

Nem én voltam az, aki elrontott mindent. Nem én voltam a hibás mindazért, ami köztünk lezajlott, szerepem volt benne nem tagadom, sosem mondanám, hogy tökéletes voltam, azonban az első és az utolsó szeget a koporsóba ő verte bele. Azon az estén tavaly ősszel mikor megcsalt, úgy volt, hogy lejön a hétvégére, és boldogok leszünk. Azon az estén mikor megcsalt, én épp azt éreztem, hogy jól vagyok, vidáman, és kissé elmebeteg módon futkároztam a sötét utcákon, élveztem a hajnali csendet, ami leült, belül mosolyogva nézegettem meg a közeli helyeket, meddig vannak nyitva, ahová esetleg beülhetnénk. Azon az estén nem tudtam, hogy épp viszket a pinája, és nem bírja tűrtőztetni magát, azon az estén nem tudtam, hogy lerészegedett testét használják, miközben én örömmel telve szökkentem egyik helyről a másikra, jegyeztem fel a fejembe a nyitvatartásokat, és képzeltem el, ahogy majd én vele sétálok együtt azokon az utcákon.

Jött a siránkozás, az összeveszés, a havonta beszélés egy rövid időre, majd júniusban úgy alakult, hogy a rövid idő hosszabbra nyúlt, beszéltünk a dolgokról, én megbocsájtottam. Én meg. Úgy lett, hogy akkor megint elölről, és noha megbocsájtottam, nem felejtettem el mindazt, amit tett velem. A legrosszabb tán az volt, hogy nem is emlékezett arra, ahogy beszélt velem, arra a stílusra, amit egy utolsó gyilkos, egy tolvaj, egy erőszaktevő érdemelne, holott akkor a legnagyobb bűnöm az volt, hogy szerelmes voltam belé. Szerettem azt a lányt teljes szívemből, a világot odaadtam volna neki, ha tehetem. Júniusban ő egy tökéletes kapcsolatot akart velem kialakítani. Éreztem rajta, hogy most jól akarja csinálni, hogy nem akarja elrontani, de mégsem hagyott nekem időt arra, hogy megszokjam a helyzetet. Korántsem volt olyan, mint legutóbb, sem a beszédek, sem a köztünk lévő kémia nem volt meg olyan intenzíven, egyszerűen kicsit elhaltunk. Csodálkozott, miért húzom fel magam azon, ha a drogokat említi. Persze nagyon kellemes volt megkapni az sms-t egy héttel a megcsalás előtt, miszerint "Szerintem ma meghalok". Nagyon kellemes volt hívogatni percenként, borzasztóan élveztem azt, hogy nem veszi fel, hogy nem reagál az sms-ekre, holott tudta, nagyon jól tudta, tisztában volt azzal, mit éltem át Zsanival annó, és ő gondolta, eljátssza ezt. Sírva vette fel végül a telefont, közölte, hogy drogozott. Elnéztem. 

Valahányszor viccből felhozta a drogokat az játszódott le a fejemben. Valahányszor viccből felhozta a részegséget, az egy héttel a kábszerezés után történtek játszódtak le a fejemben. Nem értette, nem fogta fel, miért hozom fel a megcsalást, nem tudta felfogni, hogy noha megbocsájtottam, azt úgy nem tudom elfelejteni, még ha ő így is tett vele. 

Tudtam volna szeretni őt úgy, ahogy tavaly, képes lettem volna rá, ő azonban annyira erőltette az egészet, annyira láttam rajta, hogy elvárja tőlem a tökéletes viselkedést.

Leutazott a Balatonra egy hétre nyáron egy barátjával, felhívott, hogy ő épp egy házibuliban van, és kicsit ivott. Nem értette, miért nem vagyok boldog a telefonban. 

Programot szervezett azzal, aki szerelmet vallott neki, majd nem beszéltek. Miután ismét kapcsolatba kerültek, már vele tervezett egy októberben esedékes programot, nem velem. Nem értette, mi ezzel a probléma.

Persze bunkó voltam vele ezúttal én is, persze nem csak ő volt a rossz. Mégis nagyban hozzájárult a dolgok elcseszéséhez.

Azt mondta, gyerekes vagyok. Lehet. Biztosan. Ő beleharapott a vállamba csakúgy az utcán, mit kellett volna tennem, viszonozzam azzal, hogy ráharapok a térdkalácsára?  Akkor tán nem lettem volna gyerekes? Azokat a dolgokat utálta bennem, amikért megszeretett tavaly.

Olyan volt, mintha megnézett volna egy filmet, amiben a fiú végtelenül romantikus és imádja a lányt, majd eldöntötte volna, hogy neki ez kell, és belőlem próbált volna faragni egy olyan karaktert. 

Ezt nem én rontottam el elsősorban.

Zsanihoz szoktam beszélni azóta is. Mikor-hogy, ritkábban-gyakrabban, azonban, miután szakítottunk tavaly, és idén, mindig azt kértem tőle, hogy segítsen, vagy hogy adjon valami jelet. Beszélgetésem vele valódi beszédnek kell elképzelni, kisétálok az ajtón, keresem a holdat, ha nem találom, megjegyzem Zsaninak intézve a kérdést, hogy miért bújt el, majd az eget fürkészve suttogva elregélem neki minden bánatom. Olyan ez, mint imádkozni egy istenhez. Júniusban minden este kimentem legalább egy kicsit, kértem, hogy adjon valamit, amiből rájöhetek, hogy Rékával kell-e maradnom, vagy sem. Végül adott. 

Nem szomorú voltam augusztusban, sokkal inkább feldúlt, dühös magamra, rá, amiért ismét ez történt.

Abba kell hagynom azt a rémes szokást, hogy alapvetően mindenkit jónak ítélek meg. Hogy törekszem a jót meglátni az emberekben. Réka apja megosztott egy gyermekkori fotót róla, amin jelmezbe bújt farsang alkalmából, legalábbis gondolom, hogy azért öltötte magára. Már a jelmezben sem vagyok biztos, viselt-e. De úgy emlékszem, igen. Mindig eszembe juttattam azt a képet valahányszor haragudtam rá, mert azon még egy kis tudatlan kezdő volt az életben, aki vidáman vigyorgott a kamerába, rá az apjára, az anyjára, vagy akármelyik rokonra, és boldog volt azért, mert felvehette a jelmezét. Mindig erre a képre gondoltam, mert ártatlan rajta. Mert jó rajta. 

Hittem abban, hogy mindenkiben lakozik még valami a gyermekkorból, ami nem lehet más, csak jó, hiszen akkor ha nem is minden egyes ember, de a túlnyomó többség még tiszta és ártatlan. Réka kiölte belőlem ezeket a gondolatokat, tett arról, hogy ne lássam meg többé a jót mindenkiben, tett róla, hogy rájöjjek, valakiben szimplán nem maradt emberség, maximum annyi, amennyit képes megjátszani.

És én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindent elnézzek neki. Szerettem annyira, hogy inkább elnéztem, mintsem elveszítsem.

Ezt kaptam én tőle, ez maradt nekem hátra. 

Olyan vagyok, mint ez a légy, ami épp a szobában kering. Folyamatosan kapok felé, veszélyt jelentek rá nézve, ő mégis mindig visszarepül. 

Rég maradtam már fent eddig, és már tudom, miért.

Stíröl a gázos bűntudat

A buszon tavaly elkezdett egy szebb lány rám-rám pillantani, tegnap elém ült, és a telefonja előlapi kamerájával nézte magát pár másodpercig, mikor odapillantottam, épp stírölt, szerettem volna átkarolni, és kitörni a nyakát, mert mi a fasz már, komolyan.

Véletlen olyan öngyújtót vettem, amiben van minilámpa, örömömben blogoltam is egyet tegnap egy értelmetlen képet.

Az öngyújtóból kiszökő gáz olykor bódít, persze nem a legmagasabb fokozatra állítom a szerkezetet, és nem művelem percekig, de olykor jó tud lenni.

Nem sokra rá felszállt egy volt osztálytársam, akivel annak rendje-módja szerint átbeszéltünk, kivel-mi lett, és ehhez hasonló dolgok, meglepődtem magamon, mennyire köcsög vagyok, mert persze rugdosok jobbra-balra, nyilván úgy, hogy azt higgye az ember, mindössze viccelek, és az esetek többségében ez így is van, noha a kinézetre sosem teszek megjegyzéseket, találok magamnak mindig elég okot arra, hogy beszóljak, mint ahogy tegnap, és persze, nevettünk, ő sem az a fajta, aki felháborodna mindenen, de sikerül mindig túllépnem a határt, még ha nem is éreztetik velem. Szeretem néha azt gondolni magamról, nem vagyok én olyan szar, hogy szorult belém jóság, elvégre szeretek nevettetni, szeretem, ha valaki olyat sikerül, akinek azelőtt rosszabb kedve volt, és mindig úgy vagyok vele, hogy ha csak egyszer sikerült egy ember arcára őszinte mosolyt csalnom, még ha 10 év alatt is, már nem volt hiábavaló a bármiféle kapocs, ugyanakkor be kell látnom, ahogy telnek-múlnak a hónapok, az évek, én egyre nagyobb rohadék leszek, egy szemétláda vagyok lelkiismerettel, lehetne ennél rosszabb? Ha én ilyen lettem, és talán még ilyenebb leszek, akkor egyszerűen nem akarok lenni.

Furcsa lesz holnap Gyöngyös. Csillagszemű miatt is, aki idén már Pesten tanul nem érzek már iránta nem is tudom... két éve semmit, mégis valahányszor fent voltam, kicsit vártam, hogy összefussunk, valahányszor elmentem az iskolája mellett, ami amúgy is útba esett, vártam, hogy épp kint beszélgessen előtte, és köszönjünk egymásnak, valahányszor a buszon ültem, és vártam, hogy útnak induljunk, vártam, hogy felbukkanjon, mert az ő busza is onnan indult, ahonnan az enyém. Szimplán szerettem volna látni, jó érzéssel töltött el, hogy ott van, hogy válthatok vele pár szót, noha már borzasztóan ritkán beszélünk, kábé félévente váltunk három szót, de mégis jó lett volna.

Furcsa lesz holnap Gyöngyös az emlékek miatt, gyűlölni fogom, hogy a busz azon az úton visz végig, hogy belátok majd az állatkertbe, hogy ha elfordítom a fejem, látni fogom a tevét és a lámákat, hogy ugyanazon úton fog cipelni magában a busz, amin közösen mentünk végig, és imádkoztam, hogy szeresse azt a kisvárosi állatkertet, hamár reggelről felcseszték az agyát. Nem fogok tudni nem az egészre gondolni, miközben bandukolok az utcán és látom azt a járdát, amin sétáltunk, a rikító rózsaszín házat, a borostyánnal befuttatott falat vagy a padokat, ahol megpihentünk. 

Furcsa lesz holnap Gyöngyös, mert borzasztóan fogom utálni minden négyzetméterét és magam. 

Középiskolás didik új faszkalapot birtokolnak

Örülj, Csilla.

Valahogy irigykedve nézem a középsulisokat, ahogy szenvednek, amiért elérkezett a szeptember, és ismét menni kell, baromi furcsa, hogy 3 éve érettségiztem le, ballagtam el, teljesen olyan, mintha pár hónapja történt volna, három éve annak, hogy az osztálytársaim 90%-át utoljára láttam. 

Pénteken pedig irány Gyöngyös dolgokat lerendezni, meg satöbbi, nincs sok kedvem ismét szembesülni ezzel-azzal, de ha halogatnám, csak rosszabb lenne, szóval hajrá. Ismét hétkor kelés, ismét zötykölődés a buszon hatvanig, ismét várakozás morning sóval a fülemben a csatlakozásra, ismét látni az életunt embereket, akik úgy járnak-kelnek a buszpályaudvaron, mintha már meghaltak volna ezer éve, és csak a szellemüket látnám fizikai formában.

Egyszer, mikor kicsi voltam, elénekeltettem mamámmal az add ide a didit című fenomenális slágert, nem tudtam, mi az a didi, de így is tetszett az előadása.

Az egészségem nem 100%-os, szerintem egészségrákom van. Az egészség egy baromira faszkalap szó. A faszkalap is. 

Minden szó szar, új szavakat akarok. 

Klwtopwiegsdg.

Pincsikutya jóformán csak enni kel fel, meg a dolgát elvégezni, félek. Nem láttam csóválni már mióta, persze így legalább "felkészülhetek" arra, ami hamarosan attól tartok, bekövetkezik, de akkor is szar így látni szegényt. 

Amikor lesz valamim, ami addig nem volt, természetesnek érzem a jelenlétét, és rögtön azt kezdem gondolni, minden háztartásban van, volt ez így az internettel annó, vagy a nyomtatóval. A nyomtató elbaszódott, már nem érzem, hogy mindenhol van. 

A birtoklás fura dolog.

Az orbit meg szar.

Csipszet zabáló fogas kutya

Nem eszem gyakran csipszet. Szeretni szeretem, ki ne szeretné, de ahhoz képest, hogy 2 közepes méretű krumplit kapsz felszeletelve, amit ha megeszel, egyáltalán nem laksz jól, és még tele van mindenféle szarral is, drága az a 260 forint, van az az olcsóbb világosbarnás zacskós, ami tele van, asszem, az a hagyományos valami, ami jobban megérné, de olyat meg a franc sem vesz. Így vagyok a márkás csokikkal is, kivéve a mizo túrórudi, az olcsó is, király is, de azok most lényegtelenek.

Ma megleptem magam egy zacskó hagymástejfölössel, elvégre négy hónap, és karácsony, nem élveztem különösebben, mert mintha a szokásosnál is kevesebb lett volna benne, de mindegy is, eszegetem, mikor éreztem, hogy valami keményre haraptam. Próbáltam a nyelvemmel megkeresni, de annyit tömtem a pofámba, hogy ez elég lehetetlennek bizonyult, ettem tovább remélve, hogy a csipszben volt valami, nem az az, amire gondoltam. A végefelé éreztem mégtöbb kemény valamit, egyet sikerült kibányásznom, fehér volt. Tapogatom a nyelvemmel, és de. Az októberben letört fogam tovább haladt, és így már a fele hiányzik, eddig nem akartam elmenni fogorvoshoz, mert ha belém is szúr öt érzéstelenítőt, akkoris érzem, hogy fáj a művelet, de így már kénytelen leszek. Szerencsére egyáltalán nem látni, mert a bal felső metszőfogam mellett van kettővel, sőt, így kevésbé látszik, mert olyan, mintha az a fogam kisebb lenne, de nem várnám meg, míg elkezd fájni a hidegtől, a melegtől, a széltől, az édestől és mindentől...

Még jó, hogy a fogorvos ingyen van, mert ismerősünk, vvvan esély rá, hogy ezt nem kezdi el pótolgatni, hanem valahogy kiszedi, és rak a helyére újat, ami nem tudom, mennyibe kerülne, de biztos nem egy csipsz ára.

Más: befejeztem a Wilfredet, és váo. Nem gondoltam volna, hogy ezen a sorozaton én vadul könnyezni fogok. Sajnos nem egy ismert sorozat, pedig ha valami, akkor ez megérdemelné, az alapsztorit teljes egészében elmeséli az alább belinkelt első évad előzetese, a másik videó meg a harmadik évad előzetesei összegyűjtve, amik szimpla kedvcsinálóul szolgálnak. Négy évadot élt meg, 1 évad 13 részt tartalmaz (vagy akörül, nem emlékszem pontosan, lusta vagyok utána kutatni), szóval akár hamar le is darálható.

Haahahah

Írtam neki ímélt egy utolsó próbálkozás címszóval, és igazából olyan választ kaptam, amilyenre számítottam, de így legalább tudatosulhatott bennem, hogy nem éri meg. Ha meglepett volna, és feleletében kedvesebb, akkor talán, de így, hogy csak odahányt valamit már szinte láttam magam előtt, hogy 1-2-3-4 hónap múlva ismét felkeres, merthogy nem szeretne rosszban lenni olyannal, akivel jóban volt, beszélnénk pár napig, pár hétig, majd letiltanám, vagy ő engem, 1-2-3-4 hónap múlva felkeresne, és ez így folytatódna míg világ a világ. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki minden évben csak lehúzná a kedvem a béka segge alá, aki ilyen szinten használja ki az embereket, és aki maga sem tudja, mi az, amit akar, maximum két hétig hisz benne, mielőtt eldobja magától minden gondolatát addigi álmodozásainak. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki nem tanul a hibáiból, aki újra és újra megbántja azokat, akik szeretik őt, majd kihasználva ezt visszakúszik kunyerálva még egy kis törődést, hogy újra elhitesse mindenkivel, ebben az életben ő az áldozat. Csak sajnálni tudom magam, és azokat, akik újra és újra hittek benne.

Abban bízom, hogy ha felold fészbukon, hamar észreveszem, és visszatilthatom. Nem is tudom, hol láttam, talán így jártam anyátokkal... ja, asszem, az, amikor ted készített egy listát, miért nem jó választás valamelyik volt barátnője, talán készítenem kéne ilyet, hogy ne dőljek be ismét neki. 

Szóval most jobb, az elmúlt napokban felerősödött a hiánya, de így, hogy válaszolt, hogy beigazolódott a mostani állapota, hogy ismét elnyom, majd pár hónap múlva megbán, mert megfogja, így egyszerűen mióta elolvastam nem tud érdekelni. Én valóban szerettem őt, valóban változtattam volna érte, lettem volna olyan hülye, hogy miatta változtassak pár dolgon, de... egy ilyenért nem kár.

Pedig hittem benne.