Pincsikutya

Elpusztult pincsikutya. Hat éves korom óta volt velem. Kimondani is szörnyű. Három napja még nem volt különösebben baja, aztán rohamosan romlani kezdett az állapota, és ma reggel adta fel. Már tegnap este nagyon kész volt, a házban túlzés nélkül szűk egy órán át mászkált, mindenhová követtem, és néztem, mikor fekszik le végleg. Két helyen állt meg öt-öt percre, olyan szobákba is belépett, ahol már nagyon nem volt, lefeküdt aludni, ismét felélénkült, és sétálni kezdett, a járása már rozoga volt, és elég gyakran találkozott valamivel a képe.
Végül kicsuktam őt az előtérbe, hogy ott megnyugodjon, aludjon végre, ne járkáljon, mint egy eszelős.
Reggel alig mertem felkelni, és ránézni, él-e még. Szuszogott, vette a levegőt, de mozdulni már nem mozdult. Ráraktam a pokrócára, mert a kövön hevert, próbáltam adni neki némi kaját, a szájához nyomtam, de ki sem nyitotta, csak nézett előre, és csak annyira volt energiája, hogy oxigénhez jusson. Decemberben, amikor nagyon rosszul nézett ki pár napig, megkértem, hogy maradjon még legalább fél évig, csak még annyit bírjon ki. És megtette. Most csak ültem mellette a kövön, simogattam, és bíztattam arra, hogy menjen. Az utolsó húsz percében rohamai lettek, kapkodta a levegőt, rángatózott, még egy takarót kellett a feje alá raknom gyorsan, mert folyamatosan földhöz vágta, szörnyű volt így látni, már ment az sms, hogy azonnal jöjjön az állatorvos, és altassa el, de már nem volt rá szükség. Még néztem pár percig, hátha él, hátha valamennyire veszi a levegőt, de már nem. Csak feküdt ott nyitott szemekkel mozdulatlanul, és csak remélhettem, hogy jól érezte magát ha az utolsó napjain nem is, de az utolsó éveiben.

Örülök, hogy decemberben várt még, örülök, hogy ha két napig is, de futkározhatott még a hóban, hogy a reggelt is megvárta, és volt időm elköszönni tőle. Tizenhat év, jézusom, jóformán velem volt, amióta csak az eszemet tudom, és most olyan, mintha egy testvérem halt volna meg. Hiányozni fog Alex, hiányozni fog az idegesítő kóválygása, amikor haladtam volna, de ő csak a maga tempójában döcögött előttem. Hiányozni fog az a hülye feje. 

Etikátlan pornós pajor

Mindig, MINDEN EGYES KHURVA ALKALOMMAL, PEDIG MÁR EZRET FELTÖLTÖTTEK, ha a sorozatjunkie ír egy promóképes postot, állandóan pornóképnek olvasom. Miért.
Láttam egy pajort szarni.
Sikerült elbeszélgetnem egy kék hajú lánnyal a buszmegállóban, amit én kezdeményeztem, nem a kék haját, és rohant el befesteni, hanem a beszélgetést, nevet váltottunk, mert a 21. században nincs szükség a számra, nem is érdekel annyira maga a lány, mármint jófej, persze, satöbbisatöbbi, de az ilyen esetekben már az is sokat segít... rajtam, hogy sikerült beszélgetni egy idegen nősténnyel, méééééééggg haaa jelen helyzetemben nem is túl etikus, de ennyi belefér.
Nem volt megnyitva semmi olyan oldal, és a mégis a gépből egy egyértelmű fing hang tört elő.
Fingott a gépem.

We used to play pretend, give each other different names, 

we would build a rocket ship and then we'll fly it far away. 

Used to dream of outer space but now they're laughing

at our face saying wake up you need to make money

Egyre gyakrabban jut eszembe, hogy eeh, fene se tudja, de hiányzik.

Nem.

Sajnálom, hogy itt a jó idő, mert nem hordhatom az új télikabátom, amiben menőnek éreztem magam. De igyekeztem kibírni a végsőkig. A télikabát egy szó? Gyűlölöm, hogy sosem tudom, mi egy szó, és mi nem.

Mit akartam még. Ideje lenne lecserélnem a fejlécet, pontosabban megjavítani, de nincs kedvem, elvégre lenne vagy 10 másodperc.

Az ikea mókás hely, és vicces, ahogy mindent tönkrevágtak a tulajok, hogy ne legyen értelme ellopni.
Kíváncsi lennék, van-e ilyen osztály az ikeán valahol, akiknek az a munkájuk, hogy minden kiállított dolgot eltörjenek, és levágják az ingek ujjait.

A fogorvosnál megkérdezte valaki, oda várok-e. A fogorvos egy házban leledzik, és a váróban ültem, nem tudom, mire várhattam volna még. Mire. Mire.

Akarom a kabátom.

Óriásplakátok ellopják a villamos fényét fogcsikorgatva, szenvedve, de mégis.

Van pesten ott a hungárián a vakok intézményétől pár méterre egy építkezés, vagy talán nem is az, a lényeg, hogy egy basssssszott nagy ponyvaszerű anyag van kifüggesztve rá, amin mosolygós emberek képéből állítottak össze egy mosolygós képet. 

HOGY

A

FASZBA

NYOMTATTÁK

KI

AZT

A

KHURVA

NAGY

KÉPET?!

HOGY? 

VAN VALAHOL A VILÁGON EGY ÓRIÁSNYOMTATÓ, AMI OLYAN, MINT A RENDES, CSAK MILLIÓSZOR AKKORA, ÉS 2 EMBER KELL, HOGY RÁUGORJON A BEKAPCSOLÁS GOMBRA EGYSZERRE?

MI A FASZ

MI A FASZ

És vannak olyan óriásplakátok, amik letakarnak lakóházaknál ablakokat, ott kapnak a lakók pénzt? Ha egy lakó nem engedi meg, akkor ott nem lesz plakát?

Megkérdezik a lakókat?

Ha egy lakó megsérti a felületet, fizethet?

Minek van a városban villamosközlekedés, ha 10/9,9 esetben minimum egy vonalon pótlóbusz van?

A fogam annyira fáj újabban, hogy befosok, és a fogorvosom két hétig szabin van, mert a hülye lánya hülye babát hozott a hülye világra.

Visszatekintve a múltra, a dolgokra, amik történtek, a mindenre, mindenkire, még ha csak apró szerepe is volt az alakulásban, miért érzem azt, hogy inkább vagyok én a bad guy, mint az áldozat? és kérdőjel helyett pont.

Mah

Mah.

I hope I'm not my only friend

Citrom

A citromail küldött egy e-mailt a fiókomra, hogy 90 napja nem léptem be, és szíveskedjek ezt megtenni, ha nem akarom elveszíteni azt.
Ok.

Megvolt a temetés, évek után láttam apám, szerintem volt benne egy kis alkohol. Papa nem jött el, borzasztóan lerobbant, valószínűleg napokon/heteken belül követi.

"Bárcsak sajtosroló lehetnék"

Ok.

Tömés után még mindig gecire fáj a fogam, ha nem jobban. Ahogy elolvastam az interneten a dolgokat, az érzékenység még akár egy hónapig is elnyúlhat, mrie megszűnik, szóval a rossz hír ez, a jó hír pedig, hogy nem kell többet aggódnom a jövőm miatt, mert én ma megölöm magam.

Benzint vizelő harry potter izlandra úszik.

Harry Potter maraton befejezve, végre .... nem tudom, mi van végre, akartam írni valami végrét, de nincs végre.
Nem is tudom, néha
néha nem is tudom.

Holnap viszont fogorvos, mert már az ivásra is képtelen vagyok pár napja, annyira belevág a hidegre, ami ráadásul nem is hideg, szimplán szobahőmérsékletű, hogy beszarok, inkább esne le a karom.
Kérlek, ne essen le a karom.
Szerintem fográkom van.
Inkább nem szeretném, ha leesne a karom.
A karom nem tudja fixálni a fogorvos.
Bár akkor lehetne robotkarom.
Majd megtetszene a dolog, és a többi végtagom is pótolnám.
És a péniszem, mert miért ne.
Savat hugyoznék.
Vagy olajat.
Vagy benzint.
Vagy vazelint.
Egy két lábon járó vazelinautomata lennék.
Vagy egy benzinkút, és minden kocsis könyörögne, hogy dugjam meg a járművét.
Pénzt kérnék érte.
Meggazdagodnék.
Akarok egy benzinvizelő robotpénisz 2015-öt.

Az egyik fa dezodorra ráírták, hogy new, a másikra nem. Így már nem is kell.

Unalmas már számomra is az, hogy jár az agyam.
Ha épp pillanatnyilag jól is érzem magam, mindig eszembe jut, hogy de nem, mert van ez, és van az.
Pedig néha úgy oké vagyok, de mindig, minnndigmindigmindig beüt, hogy tévedés, mert csak én azt gondolom, hogy most minden oké, de közben meg égerlégkeléger.

Szeretnék tényleg egyszer csakúgy elindulni. Úgy, hogy tényleg ne számítson semmi, csak fogni a kis személyim, a kis pénztárcám, és menni. Nem gondolni a következményekre, hogy egyszer haza is kell térnem, hetekig, hónapokig bolyongani az országban, európában, büdösen, mint a dög, éhesen, mindenhogy. Ha úgy vesszük, szlovákiába még 20 perc alatt ki is érnék gyalog. Onnan meg már egy köpés kanada.
Bírom kanadát.
Izlandot jobban.
Megtanulok úszni, és kimegyek Izlandra meghalni.

Óvatosan játsszatok a kertben, mert letapossátok a zöldségeket

Az apai mamám pár napja eltávozott. Mondhatni elfáradt, kórházba szállították, majd az ott eltöltött pár éjszaka után csendben elaludt. Szegény papa... belegondolni sem merek, mit érezhet, milyen lehet elveszteni valakit úgy, hogy majdnem hat évtizedig minden nap láttad, beszéltél vele, szeretted.
Aznap, mikor elhunyt, még vele álmodtam. Bár ezt nem tartom olyannak, amiben esetleg "meglátogatott" volna, elvégre tudtam az állapotáról, foglalkoztatott a dolog, így beleszőhettem akaratlanul is.
Nem láttam őt olyan gyakran, hogy borzasztóan megrázzon az egész. A puszta tudat, hogy már soha többé nem is fogom az, ami fáj.
Félt vajon a kórházi ágyon? Vagy kicsit várta már?  Nem gondolom, hogy így a papám is sokáig fogja húzni. Már tíz éve mondogatja, mennyire unja az egészet, így pedig, hogy ez is bekövetkezett... Milyen érzés lehet teljesen legyengülve, szinte vegetálni egy ágyon, és tudni azt, hogy az életedben többé már nem látod az otthonod? Tudni, hogy ennyi volt, és hogy téged is elért az, ami mindenkit? Visszagondolni azon az ágyon, ahol majd utoljára lehunyod a szemed a gyermekkorodra, amikor még nem hitted el, hogy megtörténik, amikor még azt hitted, hogy sosem halsz meg?

Tolni a buszt, mert lerobbant.

A gránátalma értelmetlen, a grapefruit szar, a málnás kefírtől meg fosok, de a zabfasírtos hamburger finom legalább és nincs még orrszőröm, csak a hajam zsíros.

Taknyos fejlődő

Azt vettem észre magamon az utóbbi hetekben, hónapokban, nem hónapokban, a hónapok túlzás lenne, hetekben, hogy bátrabbá lettem, és hajlandó, képes vagyok belátni a hibáim, majd azokon egy-egy következő esetekben, alkalomadtán javítani, jobban cselekedni, mint ahogy ezelőtt.
Persze a probléma az, hogy ezeket így most, és nem akkor, de higgyünk abban, hogy mindennek így kellett lennie, és satöbbi.
Van nózim, orrtisztítóm, "orrtisztítóm", nem segít semmit, de legalább ha valaki beleszagol az orromba, mentolt fog érezni.
A takonynak van-e szaga.

Volán mondja: állj.

Remek érzés volt kilométereket sétálni a semmi közepén a legközelebbi cigányfaluba.

Még mindig mocskos mód utálom a mozgólépcsőket és a metrókat. 

Csak törlöm és törlöm egymás után az első szavakat, mondatokat. Nem tudom, pontosan hogy is kéne belekezdenem. Mindig nehéz belekezdeni, kivárni a folyamat végét, ami után már észrevétlenül sodródhatunk. Mondhatni sok embert bántottam, sértettem meg, martam el magad mellől. Szerettem volna, és még mindig szeretném úgy hinni, hogy jó ember vagyok, ám mivan, ha szimplán nem? Ha az egészet csak a saját magam megnyugtatására beszélem be magamnak, és közben valóban nem érdemlem meg a jót? Tisztában vagyok azzal, kiket martam már el magam mellől, akik olyanok voltak, mint én, olyan voltam, mint ők, akikkel jól éreztem magam és akik megkönnyítették a mindennapjaim pusztán azzal, hogy voltak. Az utóbbi időben.. nem tudom, mi lehetne a jó szó rá, megtanultam látni. Annyira lekötött a saját egóm, az én, hogy ugyan észre tudtam venni egy gyilkosban is a jót, azonban magát a szerepet, amit betölt kevésbé. Hiszek abban, hogy minden találkozás, kapcsolat képes előrébb vinni minket, hogy legyen akármilyen rossz is valaki, utálkozzunk bármennyire, az mégis segít. Hogy akármilyen sérelem, fájdalom is ért bennünket, az ugyanakkor jó. Sosem fogunk megérteni egy másik embert, tudhatjuk azt, mit gondol, tudhatjuk ránézésre, ha bántja valami, felfogni az ő érzéseit, az ő gondolatait teljesen sosem leszünk képesek, és éppen ezért vagyunk mindannyian csodálatosak. És valahol köszönettel tartozom azoknak, akik fájdalmat okoztak, akik megbántottak, akik miatt könnyeket ejtettem, mert képesek voltak formálni. 

Szerencsésnek mondhatom magam abban a tekintetben, hogy mindig voltak körülöttem, velem emberek. Mindig volt valaki, akinek a hátán aláírhattam volna, noha egy könyv befejezését nem várták volna meg. Két emberen múlik, nem az én és nem az ő hibájuk, hogy elkallódtunk egymás mellől, és jogom sem lenne ujjal mutogatni. Emberek nélkül, vagy velük, de majdcsak lesz valami. Elvégre sosem halunk meg igazán.

I ponder of something terrifying

'Cause this time there's no sound to hide behind

I find over the course of our human existence

One thing consists of consistence

And it's that we're all battling fear

Oh dear, I don't know if we know why we're here