Érzek egy csomót a hónom aljánál. Nem annyira fájdalmas, sőt, szinte semennyire. Utánanéztem, és  ahogy olvasgattam, ez akkor jó, ha fáj, elvégre szimpla gyulladásról van szó. Várok vele pár hetet, mielőtt elmennék orvoshoz, ha elmúlik, elmúlik, ha nem, hát várok, míg elmúlik.
Néha szimplán hozunk szar döntéseket, amik a pillanat hevében, vagy nem hevében, az átgondolás alatt, mielőtt nem döntünk mellette véglegesen még nem is tűnnek annyira vészesnek. Persze fejben gyorsan eljátszunk a gondolattal, a következményekkel, hogy ebből mi eredhet, mi lesz a vége, ami miatt esetleg majd szánakozhatunk. Nem tudom, az én életemben hoztam-e egyáltalán helyes döntést, annyira vágytam a jobbra, annyira akartam mindig, hogy bekövetkezzen a jólét, a boldogság, hogy igazából sosem gondoltam bele a következményekbe, mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez most jó lesz, ettől most jobb lesz. Én csak egyszerűen szerettem volna boldog lenni. Szerettem volna azt az állapotot, amikor persze vannak gondok, hiszen azok mindig, de nem érződnek hatalmasnak, és minden nap szomorúan fekszel le, mert 8 óráig meg kell szakítanod a mosolygást.
Kiskoromban sem vágytam igazán másra. Emlékszem, kábé... nem is tudom, hét-nyolc éves lehettem, mikor kezembe akadt egy donald kacsás könyv, amolyan kis rövid 20 oldalas, aminek a teljes szövege elfért volna egy lapon. Egyedül voltam otthon, félhangosan olvastam, és úgy tettem, mintha a kölkömnek olvasnám fel. Csak arra tudtam gondolni, hogy én nem leszek olyan, mint az apám, hogy ha nekem családom lesz, nem fogok megannyiszor részegen hazatévedni, és szarni bele az egészbe.
Szánalmasnak érzem magam. Miféle hét éves fiúgyerek olvas fel hangosan egy mesekönyvet, mintha 30 évvel később lenne, és a saját gyermekének tenné mindezt? Annyira vágytam már akkor valakire, aki mellettem lehet, annyira akartam már akkor, hogy minden rendben legyen, annyira irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek minden rendben volt a családban, és azt gondoltam, ha nekem nem adatott meg ez, akkor majd én megadom a sajátomnak, ha lesz,
Napról napra egyre jobban úgy érzem, hogy képtelen vagyok erre az egészre. Arra, hogy találjak valakit, arra, hogy megtartsam, arra, hogy elnyerjem valaki tetszését.
Ahogy képtelen vagyok kinyilvánítani az érzelmeim szemtől-szemben, és ki is tudna kedvelni valakit, aki egyszerűen kínos.  Írásban még csak-csak kifejezem magam, de ha nem tudom kinyögni a gondolataim élőben, veszett fejsze nyele az egész próbálkozásom, hogy boldog legyek.
Mindenkinek mást jelent a boldogság, nekem csak annyi kéne, hogy ne legyek egyedül. Gyerekes siránkozás az egész, egy olyantól, aki képtelen bármit kezdeni magával, ha egyedül van.
Szánalmas vagyok. Szánalmas voltam a rossz döntéseimnél. Nem érzem magam alkalmasnak semmire, pedig annyira de annyira szerettem volna jó lenni, annyira szerettem volna boldog lenni.
Túlságosan jól értek ahhoz, hogy akarva-akaratlanul felperzseljek magam körül mindent, majd a hamuból próbáljak meg megformázni valamit. És látom, hogy újra, és újra összeomlik.

Ücsörögve üvöltőnek étellel áh bazdmeg faszom se szenved a kreatív címmel

Épp egy téren lévő padon ücsörögtem nézegetve a cigarettát, ahogy belülről égeti a papírt, másik kezemben fogtam az üdítőm, hogy halmozzam az egészségtelenséget, mikor odalépett elém egy hajléktalannak látszó úriember, a negyvenes éveit sem érhette még el, de talán harminc sem múlt. Mókásan megjegyezte, hogy jó a cipőm, jó a táskám, ami mellettem foglalt helyet a padon, jó a pulóverem, nincs-e valami kajám, vagy egy kis apróm, amit neki adhatnék. Miután elutasítottam, megkínáltam dohánnyal, természetesen elfogadta, miután elvette a kezemből, és lehelyezte a padra, beletúrt a mellettem lévő kukába, hátha aranyat talál. Egy kifli lett a jutalma, amin valami undorító dzsuva volt, első ránézésre bő takonynak néztem a színe és állaga miatt, de talán csak valaki fura összetételű spermát engedett a szemetesbe. Káromkodások közepette kért tőlem zsebkendőt, kettő volt nálam, egyet nyújtottam az ingzsebemből felé, ám közölte, hogy igényt tartana a másikra is, gond nélkül belenyúlt a zsebemből még épp kilógó darabért, és eltulajdonította bocsánatot kérve amiért így kirabol. 

Cifra beszédekkel kísérve ült le mellém a padra, meggyújtotta a kapott árut, amikor is az utca másik oldalán egy szemrevaló lány haladt el, ekkor pedig a mellettem helyet foglaló úriemberből kitört a bölcselet, miszerint az ilyen kurvákat csak jól meg kell baszni, mert csak abból értenek - természetesen ezen szavakat felhasználva. Mosolyogva bólogattam neki, felesleges is lett volna bármit hozzászólnom, látszott, hogy lekötik a gondolatai a világról, a lányokról, a szemléletek elborították az elméjét, és nem is igazán értettem, miket mond elég hangosan, nem felém fordult, az emberekre irányult tekintete, csak annyit hallottam, hogy a lányoknak intézve is elkezd fennhangon beszélni, de nem annyira, hogy meg is hallják, legalábbis bizakodom benne, hogy a szemerkélő eső hangja és a forgalom bezavart mindebbe. Miután elégszer hallottam, miként kell a nőket megbaszni, és hogy ő négy évig most nem fog, aminek az okát nem tudom, nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet a monológnak, elköszöntem, mentem a dolgomra, átnyújtottam neki a maradék sprite-ot, elfogadta, boldog karácsonyt kívánt, én viszont boldog új évet, persze ehhez még hozzá tette, hogy basszak meg jó sok kurvát -ismét felidézve a szavait-, a kaját pedig dobjuk ki, majd megeszi ő.

Tehát felhívnám mindenki figyelmét, hogy a kaját ki kell dobni, mert ő igényt tartana rá.

Más, ami senkit sem érdekel rajtam kívül, pár hete megjelent végre valahára a Poets of the Fall új albuma. Mindig tartok kicsit attól, hogy romlik a minősége az együtteseknek, előadóknak, és félbe kapcsolom be az első tracket, de hála a mindenségnek ismét sikerült egy néhol melankólikusabb, néhol feel good-osabb albumot összerakniuk.

Epilógus

Volt elég idő gondolkodnom, adtam magamnak elég időt arra, hogy az elejétől a végéig átgondoljam ezt, átgondoljam azt, de mit is ér az egész, ha minden alkalommal, mikor az átgondolásra sor kerül más-más vélemény ölt alakot a fejemben.

Az a dolog amiért legutóbbi bejegyzésekben sírtam-ríttam a múlté, azonban úgy érzem, szükségem van egy levezetésre, egy epilógusra az egésszel kapcsolatban, egyfajta összefoglaló, ahogy a televízióban összefoglalják a híreket röviden, úgy rakom egy parányi csokorba mindazt, amit éreztem, ami nyomott, ami miatt eljutottunk, eljutottam addig.

Réka. Már a név leírása is idegen, nem írtam le ezen betűket ebben a sorrendben egy ideje, mégis mikor meghallom valahol, mikor szemem elé kerül, nem tudom, mit érezzek, közömbösséget, vagy indulatot. Réka. Máshogy érintik az ujjaim a billentyűzetet, valahányszor legépelem. Réka. Furcsa.

Nem én voltam az, aki elrontott mindent. Nem én voltam a hibás mindazért, ami köztünk lezajlott, szerepem volt benne nem tagadom, sosem mondanám, hogy tökéletes voltam, azonban az első és az utolsó szeget a koporsóba ő verte bele. Azon az estén tavaly ősszel mikor megcsalt, úgy volt, hogy lejön a hétvégére, és boldogok leszünk. Azon az estén mikor megcsalt, én épp azt éreztem, hogy jól vagyok, vidáman, és kissé elmebeteg módon futkároztam a sötét utcákon, élveztem a hajnali csendet, ami leült, belül mosolyogva nézegettem meg a közeli helyeket, meddig vannak nyitva, ahová esetleg beülhetnénk. Azon az estén nem tudtam, hogy épp viszket a pinája, és nem bírja tűrtőztetni magát, azon az estén nem tudtam, hogy lerészegedett testét használják, miközben én örömmel telve szökkentem egyik helyről a másikra, jegyeztem fel a fejembe a nyitvatartásokat, és képzeltem el, ahogy majd én vele sétálok együtt azokon az utcákon.

Jött a siránkozás, az összeveszés, a havonta beszélés egy rövid időre, majd júniusban úgy alakult, hogy a rövid idő hosszabbra nyúlt, beszéltünk a dolgokról, én megbocsájtottam. Én meg. Úgy lett, hogy akkor megint elölről, és noha megbocsájtottam, nem felejtettem el mindazt, amit tett velem. A legrosszabb tán az volt, hogy nem is emlékezett arra, ahogy beszélt velem, arra a stílusra, amit egy utolsó gyilkos, egy tolvaj, egy erőszaktevő érdemelne, holott akkor a legnagyobb bűnöm az volt, hogy szerelmes voltam belé. Szerettem azt a lányt teljes szívemből, a világot odaadtam volna neki, ha tehetem. Júniusban ő egy tökéletes kapcsolatot akart velem kialakítani. Éreztem rajta, hogy most jól akarja csinálni, hogy nem akarja elrontani, de mégsem hagyott nekem időt arra, hogy megszokjam a helyzetet. Korántsem volt olyan, mint legutóbb, sem a beszédek, sem a köztünk lévő kémia nem volt meg olyan intenzíven, egyszerűen kicsit elhaltunk. Csodálkozott, miért húzom fel magam azon, ha a drogokat említi. Persze nagyon kellemes volt megkapni az sms-t egy héttel a megcsalás előtt, miszerint "Szerintem ma meghalok". Nagyon kellemes volt hívogatni percenként, borzasztóan élveztem azt, hogy nem veszi fel, hogy nem reagál az sms-ekre, holott tudta, nagyon jól tudta, tisztában volt azzal, mit éltem át Zsanival annó, és ő gondolta, eljátssza ezt. Sírva vette fel végül a telefont, közölte, hogy drogozott. Elnéztem. 

Valahányszor viccből felhozta a drogokat az játszódott le a fejemben. Valahányszor viccből felhozta a részegséget, az egy héttel a kábszerezés után történtek játszódtak le a fejemben. Nem értette, nem fogta fel, miért hozom fel a megcsalást, nem tudta felfogni, hogy noha megbocsájtottam, azt úgy nem tudom elfelejteni, még ha ő így is tett vele. 

Tudtam volna szeretni őt úgy, ahogy tavaly, képes lettem volna rá, ő azonban annyira erőltette az egészet, annyira láttam rajta, hogy elvárja tőlem a tökéletes viselkedést.

Leutazott a Balatonra egy hétre nyáron egy barátjával, felhívott, hogy ő épp egy házibuliban van, és kicsit ivott. Nem értette, miért nem vagyok boldog a telefonban. 

Programot szervezett azzal, aki szerelmet vallott neki, majd nem beszéltek. Miután ismét kapcsolatba kerültek, már vele tervezett egy októberben esedékes programot, nem velem. Nem értette, mi ezzel a probléma.

Persze bunkó voltam vele ezúttal én is, persze nem csak ő volt a rossz. Mégis nagyban hozzájárult a dolgok elcseszéséhez.

Azt mondta, gyerekes vagyok. Lehet. Biztosan. Ő beleharapott a vállamba csakúgy az utcán, mit kellett volna tennem, viszonozzam azzal, hogy ráharapok a térdkalácsára?  Akkor tán nem lettem volna gyerekes? Azokat a dolgokat utálta bennem, amikért megszeretett tavaly.

Olyan volt, mintha megnézett volna egy filmet, amiben a fiú végtelenül romantikus és imádja a lányt, majd eldöntötte volna, hogy neki ez kell, és belőlem próbált volna faragni egy olyan karaktert. 

Ezt nem én rontottam el elsősorban.

Zsanihoz szoktam beszélni azóta is. Mikor-hogy, ritkábban-gyakrabban, azonban, miután szakítottunk tavaly, és idén, mindig azt kértem tőle, hogy segítsen, vagy hogy adjon valami jelet. Beszélgetésem vele valódi beszédnek kell elképzelni, kisétálok az ajtón, keresem a holdat, ha nem találom, megjegyzem Zsaninak intézve a kérdést, hogy miért bújt el, majd az eget fürkészve suttogva elregélem neki minden bánatom. Olyan ez, mint imádkozni egy istenhez. Júniusban minden este kimentem legalább egy kicsit, kértem, hogy adjon valamit, amiből rájöhetek, hogy Rékával kell-e maradnom, vagy sem. Végül adott. 

Nem szomorú voltam augusztusban, sokkal inkább feldúlt, dühös magamra, rá, amiért ismét ez történt.

Abba kell hagynom azt a rémes szokást, hogy alapvetően mindenkit jónak ítélek meg. Hogy törekszem a jót meglátni az emberekben. Réka apja megosztott egy gyermekkori fotót róla, amin jelmezbe bújt farsang alkalmából, legalábbis gondolom, hogy azért öltötte magára. Már a jelmezben sem vagyok biztos, viselt-e. De úgy emlékszem, igen. Mindig eszembe juttattam azt a képet valahányszor haragudtam rá, mert azon még egy kis tudatlan kezdő volt az életben, aki vidáman vigyorgott a kamerába, rá az apjára, az anyjára, vagy akármelyik rokonra, és boldog volt azért, mert felvehette a jelmezét. Mindig erre a képre gondoltam, mert ártatlan rajta. Mert jó rajta. 

Hittem abban, hogy mindenkiben lakozik még valami a gyermekkorból, ami nem lehet más, csak jó, hiszen akkor ha nem is minden egyes ember, de a túlnyomó többség még tiszta és ártatlan. Réka kiölte belőlem ezeket a gondolatokat, tett arról, hogy ne lássam meg többé a jót mindenkiben, tett róla, hogy rájöjjek, valakiben szimplán nem maradt emberség, maximum annyi, amennyit képes megjátszani.

És én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindent elnézzek neki. Szerettem annyira, hogy inkább elnéztem, mintsem elveszítsem.

Ezt kaptam én tőle, ez maradt nekem hátra. 

Olyan vagyok, mint ez a légy, ami épp a szobában kering. Folyamatosan kapok felé, veszélyt jelentek rá nézve, ő mégis mindig visszarepül. 

Rég maradtam már fent eddig, és már tudom, miért.

Stíröl a gázos bűntudat

A buszon tavaly elkezdett egy szebb lány rám-rám pillantani, tegnap elém ült, és a telefonja előlapi kamerájával nézte magát pár másodpercig, mikor odapillantottam, épp stírölt, szerettem volna átkarolni, és kitörni a nyakát, mert mi a fasz már, komolyan.

Véletlen olyan öngyújtót vettem, amiben van minilámpa, örömömben blogoltam is egyet tegnap egy értelmetlen képet.

Az öngyújtóból kiszökő gáz olykor bódít, persze nem a legmagasabb fokozatra állítom a szerkezetet, és nem művelem percekig, de olykor jó tud lenni.

Nem sokra rá felszállt egy volt osztálytársam, akivel annak rendje-módja szerint átbeszéltünk, kivel-mi lett, és ehhez hasonló dolgok, meglepődtem magamon, mennyire köcsög vagyok, mert persze rugdosok jobbra-balra, nyilván úgy, hogy azt higgye az ember, mindössze viccelek, és az esetek többségében ez így is van, noha a kinézetre sosem teszek megjegyzéseket, találok magamnak mindig elég okot arra, hogy beszóljak, mint ahogy tegnap, és persze, nevettünk, ő sem az a fajta, aki felháborodna mindenen, de sikerül mindig túllépnem a határt, még ha nem is éreztetik velem. Szeretem néha azt gondolni magamról, nem vagyok én olyan szar, hogy szorult belém jóság, elvégre szeretek nevettetni, szeretem, ha valaki olyat sikerül, akinek azelőtt rosszabb kedve volt, és mindig úgy vagyok vele, hogy ha csak egyszer sikerült egy ember arcára őszinte mosolyt csalnom, még ha 10 év alatt is, már nem volt hiábavaló a bármiféle kapocs, ugyanakkor be kell látnom, ahogy telnek-múlnak a hónapok, az évek, én egyre nagyobb rohadék leszek, egy szemétláda vagyok lelkiismerettel, lehetne ennél rosszabb? Ha én ilyen lettem, és talán még ilyenebb leszek, akkor egyszerűen nem akarok lenni.

Furcsa lesz holnap Gyöngyös. Csillagszemű miatt is, aki idén már Pesten tanul nem érzek már iránta nem is tudom... két éve semmit, mégis valahányszor fent voltam, kicsit vártam, hogy összefussunk, valahányszor elmentem az iskolája mellett, ami amúgy is útba esett, vártam, hogy épp kint beszélgessen előtte, és köszönjünk egymásnak, valahányszor a buszon ültem, és vártam, hogy útnak induljunk, vártam, hogy felbukkanjon, mert az ő busza is onnan indult, ahonnan az enyém. Szimplán szerettem volna látni, jó érzéssel töltött el, hogy ott van, hogy válthatok vele pár szót, noha már borzasztóan ritkán beszélünk, kábé félévente váltunk három szót, de mégis jó lett volna.

Furcsa lesz holnap Gyöngyös az emlékek miatt, gyűlölni fogom, hogy a busz azon az úton visz végig, hogy belátok majd az állatkertbe, hogy ha elfordítom a fejem, látni fogom a tevét és a lámákat, hogy ugyanazon úton fog cipelni magában a busz, amin közösen mentünk végig, és imádkoztam, hogy szeresse azt a kisvárosi állatkertet, hamár reggelről felcseszték az agyát. Nem fogok tudni nem az egészre gondolni, miközben bandukolok az utcán és látom azt a járdát, amin sétáltunk, a rikító rózsaszín házat, a borostyánnal befuttatott falat vagy a padokat, ahol megpihentünk. 

Furcsa lesz holnap Gyöngyös, mert borzasztóan fogom utálni minden négyzetméterét és magam. 

Középiskolás didik új faszkalapot birtokolnak

Örülj, Csilla.

Valahogy irigykedve nézem a középsulisokat, ahogy szenvednek, amiért elérkezett a szeptember, és ismét menni kell, baromi furcsa, hogy 3 éve érettségiztem le, ballagtam el, teljesen olyan, mintha pár hónapja történt volna, három éve annak, hogy az osztálytársaim 90%-át utoljára láttam. 

Pénteken pedig irány Gyöngyös dolgokat lerendezni, meg satöbbi, nincs sok kedvem ismét szembesülni ezzel-azzal, de ha halogatnám, csak rosszabb lenne, szóval hajrá. Ismét hétkor kelés, ismét zötykölődés a buszon hatvanig, ismét várakozás morning sóval a fülemben a csatlakozásra, ismét látni az életunt embereket, akik úgy járnak-kelnek a buszpályaudvaron, mintha már meghaltak volna ezer éve, és csak a szellemüket látnám fizikai formában.

Egyszer, mikor kicsi voltam, elénekeltettem mamámmal az add ide a didit című fenomenális slágert, nem tudtam, mi az a didi, de így is tetszett az előadása.

Az egészségem nem 100%-os, szerintem egészségrákom van. Az egészség egy baromira faszkalap szó. A faszkalap is. 

Minden szó szar, új szavakat akarok. 

Klwtopwiegsdg.

Pincsikutya jóformán csak enni kel fel, meg a dolgát elvégezni, félek. Nem láttam csóválni már mióta, persze így legalább "felkészülhetek" arra, ami hamarosan attól tartok, bekövetkezik, de akkor is szar így látni szegényt. 

Amikor lesz valamim, ami addig nem volt, természetesnek érzem a jelenlétét, és rögtön azt kezdem gondolni, minden háztartásban van, volt ez így az internettel annó, vagy a nyomtatóval. A nyomtató elbaszódott, már nem érzem, hogy mindenhol van. 

A birtoklás fura dolog.

Az orbit meg szar.

Csipszet zabáló fogas kutya

Nem eszem gyakran csipszet. Szeretni szeretem, ki ne szeretné, de ahhoz képest, hogy 2 közepes méretű krumplit kapsz felszeletelve, amit ha megeszel, egyáltalán nem laksz jól, és még tele van mindenféle szarral is, drága az a 260 forint, van az az olcsóbb világosbarnás zacskós, ami tele van, asszem, az a hagyományos valami, ami jobban megérné, de olyat meg a franc sem vesz. Így vagyok a márkás csokikkal is, kivéve a mizo túrórudi, az olcsó is, király is, de azok most lényegtelenek.

Ma megleptem magam egy zacskó hagymástejfölössel, elvégre négy hónap, és karácsony, nem élveztem különösebben, mert mintha a szokásosnál is kevesebb lett volna benne, de mindegy is, eszegetem, mikor éreztem, hogy valami keményre haraptam. Próbáltam a nyelvemmel megkeresni, de annyit tömtem a pofámba, hogy ez elég lehetetlennek bizonyult, ettem tovább remélve, hogy a csipszben volt valami, nem az az, amire gondoltam. A végefelé éreztem mégtöbb kemény valamit, egyet sikerült kibányásznom, fehér volt. Tapogatom a nyelvemmel, és de. Az októberben letört fogam tovább haladt, és így már a fele hiányzik, eddig nem akartam elmenni fogorvoshoz, mert ha belém is szúr öt érzéstelenítőt, akkoris érzem, hogy fáj a művelet, de így már kénytelen leszek. Szerencsére egyáltalán nem látni, mert a bal felső metszőfogam mellett van kettővel, sőt, így kevésbé látszik, mert olyan, mintha az a fogam kisebb lenne, de nem várnám meg, míg elkezd fájni a hidegtől, a melegtől, a széltől, az édestől és mindentől...

Még jó, hogy a fogorvos ingyen van, mert ismerősünk, vvvan esély rá, hogy ezt nem kezdi el pótolgatni, hanem valahogy kiszedi, és rak a helyére újat, ami nem tudom, mennyibe kerülne, de biztos nem egy csipsz ára.

Más: befejeztem a Wilfredet, és váo. Nem gondoltam volna, hogy ezen a sorozaton én vadul könnyezni fogok. Sajnos nem egy ismert sorozat, pedig ha valami, akkor ez megérdemelné, az alapsztorit teljes egészében elmeséli az alább belinkelt első évad előzetese, a másik videó meg a harmadik évad előzetesei összegyűjtve, amik szimpla kedvcsinálóul szolgálnak. Négy évadot élt meg, 1 évad 13 részt tartalmaz (vagy akörül, nem emlékszem pontosan, lusta vagyok utána kutatni), szóval akár hamar le is darálható.

Haahahah

Írtam neki ímélt egy utolsó próbálkozás címszóval, és igazából olyan választ kaptam, amilyenre számítottam, de így legalább tudatosulhatott bennem, hogy nem éri meg. Ha meglepett volna, és feleletében kedvesebb, akkor talán, de így, hogy csak odahányt valamit már szinte láttam magam előtt, hogy 1-2-3-4 hónap múlva ismét felkeres, merthogy nem szeretne rosszban lenni olyannal, akivel jóban volt, beszélnénk pár napig, pár hétig, majd letiltanám, vagy ő engem, 1-2-3-4 hónap múlva felkeresne, és ez így folytatódna míg világ a világ. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki minden évben csak lehúzná a kedvem a béka segge alá, aki ilyen szinten használja ki az embereket, és aki maga sem tudja, mi az, amit akar, maximum két hétig hisz benne, mielőtt eldobja magától minden gondolatát addigi álmodozásainak. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki nem tanul a hibáiból, aki újra és újra megbántja azokat, akik szeretik őt, majd kihasználva ezt visszakúszik kunyerálva még egy kis törődést, hogy újra elhitesse mindenkivel, ebben az életben ő az áldozat. Csak sajnálni tudom magam, és azokat, akik újra és újra hittek benne.

Abban bízom, hogy ha felold fészbukon, hamar észreveszem, és visszatilthatom. Nem is tudom, hol láttam, talán így jártam anyátokkal... ja, asszem, az, amikor ted készített egy listát, miért nem jó választás valamelyik volt barátnője, talán készítenem kéne ilyet, hogy ne dőljek be ismét neki. 

Szóval most jobb, az elmúlt napokban felerősödött a hiánya, de így, hogy válaszolt, hogy beigazolódott a mostani állapota, hogy ismét elnyom, majd pár hónap múlva megbán, mert megfogja, így egyszerűen mióta elolvastam nem tud érdekelni. Én valóban szerettem őt, valóban változtattam volna érte, lettem volna olyan hülye, hogy miatta változtassak pár dolgon, de... egy ilyenért nem kár.

Pedig hittem benne.

khkklztt

Az előző hangos, beszédes postban elmondtam, de nyilván nem hallgatta végig mindenki érthető okokból, hogy mégsem kerül privátolásra a blog, elrendeztem a dolgokat. 

A fejlécem meg elszállt, pazar. 

De tényleg

Gondolkoztam, és ha réka azt mondaná nekem, sétáljak ki pestre, ami utánanézve 14 órámba kerülne, ha folyamatosan megyek, és ezzel bizonyíthatnám az elszántságom, és azt, hogy tévedett velem kapcsolatban, én megtenném.

Rohadtul kifáradnék, valószínűleg egy hónapig izomlázam lenne, de megtenném, és kisétálnék. 

Esti séta alatt megállítottak a rendőrök, megkérdezték, mit csinálok én ilyenkor utcán, belenéztek a táskámba, mert üvegeket is vittem a szelektívbe, megkérdezték, van-e nálam szúró, vágóeszköz, nem tudom, mire számítottak, ha van is, hogy majd bevallom, és előhúzok egy.... machetét a melegítőnadrágomból, majd elhajtottak. Éreztem, hogy még néznek, amikor mentem át az úton, hogy beérjek az utcánkba, akkor vettem észre, hogy reflektor vág oldalba, éreztem, hogy rendőrök azok, hátra is néztem, mikor hallottam, hogy lelassítanak, megint hátranéztem, már ment a rükverc (egész életemben azt hittem, Lükverc), végül be az utcába, félre álltam, mert nyilván engem kutattak, egy vékony krapek volt, meg egy aranyos nő. Szerintem mindkettőt megöltem volna. Nem tudom, ezt miért írtam le.

Van még nálam ez a körömbenövés mizéria, és azt kell mondjam, most már tetszik. Az elején persze rohadtul paráztam, hogy itt majd vágni kell, és satöbbi, mert ha valamit, akkor a szikét nem viselem túlságosan jól, de most, hogy már minden oké, félúton a köröm lefelé, ott az új alatta, mint a kígyó vedlésekor, így már rendben van a dolog, olyan, mint amikor annó fogváltáson mentünk keresztül, és volt olyan fogunk, ami fájt ugyan a mozgatásnál, de az egy jól eső fájdalom volt, egyik általánosos osztálytársam említette, hogy neki volt ilyen, és nekem is, ezért bízom abban, hogy minden embernek. Ez ugyan nem fáj, szimplán jó nézni, ahogy fokozatosan látom meg az újdonsült körmöm, mintha karácsonyi ajándékot bontanék ki lassan. 

A google mindig megnézi a bejegyzéseim, majd nyom rájuk egy +1-et. Gondolom, a megnézés csak ilyen ellenőrzés, nem-e írtam olyanokat, hogy KILL OBAMA! THERE IS A BOMB IN THE WHITEHOUSE!!! és most direkt nem tettem idézőjelet, hátha tényleg leellenőrzik, és ezzel munkát adhatok az emberek számára, szóval gondolom, ilyenek miatt fut át rajta valami program, ami bizonyos szavakat figyel, de a +1 az minek? Ezzel próbálják ösztönözni az írókat, hogy aki nem látja a google jövetelt, az abban a hitben éljen, hogy valakinek tetszenek a postok, és tetszikeli? 

Véletlen?

Unalmamban felraktam a sims kettőt, hogy majd most jól nosztalgiázom kicsit, az első 10 perc játékban odajött a házhoz egy fehér kóbor kutya rumcájsz névvel, csak annyit tudtam kinyögni egy nagy sóhajtás után, hogy ezt nem hiszem el. Rágugliztam, gondoltam, van valami adatbázis ezekről a gyártott dolgokról, de csak egy magyar oldalt találtam, amiben írták, hogy lehet, ellopták szegényt, merthogy ő egy eltűnt eb. Mhicsoda izgalmak vannak ebben a sims világban. Mindenesetre kideríthettem, hogy nem tulajdonították el.

Mindez azért volt felettébb vicces számomra, mert réka albínó patkányának a neve rumcájsz.

Más. Nyilván kicsit nehéz ezt meglépnem, mert ez is egyfajta "kapaszkodó", azt mondta, nem fog olvasni, de valószínűnek tartom, hogy ezt nem tartotta be, magától talált rá a blogra pár hete. Ahogy azt említettem, én még mindig szeretem, még mindig azt érzem, hogy érte megtudnék változni, én sem értem, magamat, hogy ezek után hogyan, tudom, hogy idióta vagyok, tudom, hogy ostobaság az egész, amit érzek, hogy ugyanúgy megölelném akármikor, és hogy ma órákig a fejemben szólt a kalandra fel főcímdala az ő szájából, ahogy énekelte az ágyban takaróba burkolózva. Lényegtelen is, tudom jól, hogy abban, hogy olvas 99,99% a kíváncsiság, és 0,01 az, hogy miattam, mégis így visszafejtve jó látni, ugyanakkor borzalmasan rossz, mert magam által túlgondolt reményt ad, és nagyon jól tudom, hogy vége, plusz megismertem hetekkel ezelőtt valakit, akivel csak beszélgetgettünk, öt perc sétára lakik tőlem, szintén sorozatbuzi, de réka miatt eszembe sem jutott találkozni vele, így viszont kihívom valamikor, beárnyékolást meg nem szeretnék.
Jut eszembe, rékával álmodtam, ott volt még csillagszemű is, egy zsúfolt vásárszerűségben voltunk, lifttel mentünk le, én is mással voltam, réka is, csillagszemű is, együtt érkeztünk hatan, a liftből kilépve én rögtön elhagytam a csoportot, és eltűntem a tömegben, sétáltam, nézelődtem, láttam, hogy az, akivel voltam, hív párszor, de nem vettem fel, majd réka is felhívott, és neki felemeltem a kagylót. Előtte pedig egy fekete pengével ellátott tőrrel öltem egy fura embert, aki másokat akart meggyilkolni, de azt már hosszú lenne elmesélni. Azt meg feleslegesnek érzem, hogy olvas, mert írni ezáltal úgysem fog, nekem meg csak rossz látnom.

Lényeg a lényeg, fogalmam sincs, miután egy blog meghívós lesz, van-e valami mód arra, hogy a blog írójától kérj meghívót, ezért csak mittudomén, hétfőn zárom be, addigis lehet kérni meghívót a stan922@gmail.com címen, vagy másutt, ahol tudják egyesek, hogy elérnek.

Aztán majd lesz valahogy...

Mondhatni alszom néha

Ismét rászoktam az esti sétákra, így megint én lehetek az arrafelé még éjjel ablakon kinéző emberek számára az a magas monstrum, aki creepyn hintázik a teljes sötétségben a nyikorgó játékszeren, amivel gyakorta teszek jót, mivel valakik, gondolom, unatkozó fiatalabbak mindig feltekerik a hintát a rúdra. Néha megsajnálom, ahogy ott van feltekerve, olyankor mintha egy síró kisgyermeket oldoznék el, akit fához kötöztek, és megdobálták paradicsommal. Mindig abba a hintába ülök, hogy hasznosnak érezze magát, nem tudom, hogy ennek örül, vagy felsír, és könyörög, hogy szálljak ki végre.

Igazán lekéne szoknom arról, hogy a tárgyakat megsajnálom, és ennyire kötődöm hozzájuk.

Próbáltam megsimogatni egy fehér macskát, ami folyamatosan nézett a lámpafény alatt, mintha színésznek érezte volna magát, aki épp előad valamit, vagy mintha egy égi fény világította volna be a megoldást az életemre, de elrohant. Macskáról jut eszembe, az egyik hozzánk tartozó, aminek színe szürke fogott egy egeret. Csak azt láttam, hogy az út szélén nagyon lapít, majd elkezdett kétlábra menni, és pofozni valamit a levegőben mancsaival, mikor megközelítettem, elfutott ő is, lévén, hogy valamiért utál, de az áldozatot ott hagyta. Még élt, pislogott, és úgy végeztem volna vele, annyira szerettem volna megölni, hogy ne szenvedjen tovább, csak rátaposni egyet a cipőmmel, és nem kell azt a sok szart átélnie, de ha egy hintát megsajnálok, egy egeret sem fogok megölni, akármennyire is tudom, hogy már biztos a halál, mozogni már nem mozgott, csak láttam, amint pislog. De mikor eljöttem onnan, a macska visszament rögtön, remélem, azzal a mozdulattal el is harapta a torkát. Hosszabb séta előtt még elnéztem oda, hátha esetleg ott kijátszotta magát, és elhagyta, de már hűlt helyét találtam.

Találtam egy helles dobozt, azt is vittem magammal, hogy kidobjam a fémes konténerbe. Útközben jutott csak eszembe, hogy ez valószínűleg még az a hell lehetett, amit hatvanban vettem, de mellé másik italt is, így hazahoztam, és gyorshűtés okán beraktam a fagyasztóba, természetesen bealudtam, és teljesen megfagyott, mire kivettem. Ezt a hellt még akkor vettem, amikor együtt voltunk, amikor a folyóparton feküdtünk, és szemünkbe sütött a nap. Rémes, mert most akármire ránézek, az jut eszembe, hogy neki mi köze volt hozzá, még a fájdalomcsillapítós gyógyszerre is, aminek a levelét hajtogatással próbáltam eltépni, amikor pesten vártunk a buszomra. Tagadni sem tudnám, hogy hiányzik. Hiányzik, mert bár tudom, hogy mennyire bántó tud lenni, tudom, mekkora fájdalmat tud okozni, mégis jó embernek gondolom. Noha minden bizonnyal az enyémmel is, mert nem lenne alap dolog az ilyen fajtadolgok sorozatos elnézése, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy van valami az agyával is, mert így normális ember nem kattan be egyik pillanatról a másikra, mindenki agyát elönti a szar időnként, amikor olyanokat mond, amiket megbán, de általában már a kimondott szó utáni pillanatban bekövetkezik ez, nála kicsit tovább tart, mire leesik a tantusz, mit nem úgy kéne csinálni, ahogy. Nem is hibáztatom, beszéltem valakivel az egészről, elmondva, milyen voltam én, milyen volt ő, és mikor mondta, képzeljem el fordítva, hogy én vagyok egy olyan lánnyal, aki határozatlan, aki alig mutatja ki, hogy szeret, aki féltékeny, és be kell látnom, csoda, hogy idáig elviselt, mindössze talán jobb lett volna, ha komolyan megszólít, és elmondja, mi az, ami igazán bántja, nem két röhögcsélés között jegyzi meg. Akkor tudtam volna változtatni. Kicsit bánt, hogy úgy látom, neki nem fáj ez az egész. Nyilván mindenkinek megvannak a maga problémái, nem vitatom, nem is akarom, hogy magába roskadjon, szimplán... nem is tudom. 

Hónapokkal ezelőtt mindig kívántam éjfélkor, tegnapelőtt láttam hullócsillagot, és azon kaptam magam, hogy automatikusan azt kívántam, mint akkor minden nap éjfélkor. Hogy legyen minden rendben köztünk. És fene tudja, most is kívánnám-e. Annyira össze tud zavarodni ilyenkor az ember, annyira nem tudom, mit érzek, annyira kétes minden..

Gondolkoztam az elmúlt napokban, főleg séta közben, elvégre mi mást csinálhatna az ember, ha nem azt, hogy jártatja az agyát. Gondolkoztam arról, hogyan tovább. Kutyából nem lesz szalonna, ha nem segít neki senki, de jobb híján meg kell próbálnom kilépni a komfortzónámból miután megvolt a szakdolgozat, a záróvizsga, és minden oké. Először is terv lenne egy pesti albérlet, mert ha itt elkezdek akár egy hónapot is dolgozni, érzem, vége a dalnak, és itt ragadok, ez meg egy kicsiny város, oké, hogy pest másfél óra, és akár fel is járhatnék, de ezt az ötletet eleve elvetettem, inkább szeretnék valami olcsó albérletet, még ha bkv-val is kell letolnom azt a másfél órát. Valamikor a közeljövőben elkezdem a nyelvvizsgát, mert my is speak englesh, ha tanár kicsit helyrerakná a fejemben a nyelvtant, akkor menne, mint a karikacsapás, pesten meg már nem olyan nehéz munkát találni, még ha kezdetekben el is kell mennem valami minimálbéresre, ahol nem számít, hogy van-e nyelvvizsga, vagy sem, csak hogy van-e két kezem, majd aközben keresek folyamatosan jobbakat. A fogyás meg már marad addigra, amikor ott fogok létezni fent, mert enni biztos nem fogok tudni sokat, és a jelenlegihez képest minden bizonnyal többet fogok mozogni. És ki tudja, talán találok valami pesti lányt is, aki motiválhat. Szar úgy élni, hogy a világon semmi sem motivál, csak a szerelem, mert ha az elvész, akkor bizony annyi.

Takarítva

Mindenféle emlék eltörölve, napijegyek, volán jegyek, blokkok kidobva, gép takarítva, közösen vásárolt fülest, hogy majd jobban beszélhessünk, és ne menjen el a hangom időnként kitéve egy padra "működik" felirattal, hátha kell valakinek, öngyújtó kidobva.

Fáj, hogy félre lettem ismerve. Hogy nem mutattam ki a szeretetem, mert féltem, hogy az lesz, mint legutóbb, és azt gondoltam, úgy kevésbé fog fájni, és az is lett, szimplán a másik része a dolognak nem vált be. Hogy olyannak nézett, aki nem mer bevállalni semmit, holott Gyöngyösre anno azért jelentkeztem egy szar szakra, amihez kevés pont kell, hogy elmehessek itthonról kicsit, egy teljesen idegen városba, ahol nem is jártam azelőtt, hogy az albérletet magamnak intéztem a kollégium megelégelése után, hogy a számomra unszimpatikus volt osztálytársamon kívül nem ismertem ott senkit, hogy minden nap órákat sétáltam idegen helyekre, hogy a séták alkalmával ha kellett, szóba álltam idegenekkel, és beszélgettem velük, hogy egy hónapra ezer forintom maradt, mert a kollégiumot is fizetnem kellett még két hónapig az albérlet mellett.. és túléltem. Amióta eszemet tudom, bennem van az inger, hogy új helyekre utazzak el, és új embereket ismerjek meg, akik rendesek, barátságosak, szimplán amióta eszemet tudom, egyedül vagyok ebben a városban, és úgy nem kóricálok jobbra-balra, mert annál magányosabb érzés talán kevesebb van. 

Most nyugodt vagyok. Nyugodtabb, higgadtabb. Délután lefeküdtem pihenni, aludni, vele álmodtam, az álomban minden jó volt. És most is minden jó lehetne. Ilyenkor... ahogy ősszel is abba a legnehezebb belegondolni, hogy négy napja. Négy napja még rendben voltunk, és ha akkor máshogy alakul a párbeszéd, még mellette lehetnék. És elnézve a dátumokat a képeken, amikor gyakorin szórakoztunk, olyan tegnap volt még. Annyira fura, hogy elég egy nap, egy rossz szó, egy másodperc, és széthullhat bármi. 

Júniusban valamikor ismét összejöttem Rékával. Nem akartam nagyon emlegetni se itt, se máshol, mert tudom, hogy páran -joggal- hülyének néztek volna, ami nem is érdekes, de őt is ócsárolásokkal vették volna célba. Az elején úgy voltam vele, hogy oké, legyen, majdcsak kialakul valami kötelék, és szarni bele, elvégre nem volt könnyű ismét szeretni valakit, aki úgy bánt az emberrel, mint egy megrágott szarral, de ahogy telt-múlt az idő, kezdtem megszeretni minden hülyeségével. Vágytam a társaságára, még ha viselkedésem gyakran nem is volt száz százalékos, azonban most (meglepetés) vége. Nem mondom, hogy nem fáj, mert iszonyatosan, egy sírógörcsszerű valami után most kicsit könnyebb, mert ismét nem az a rossz, hogy vége lett, persze az is, hanem, hogy sikerült bunkóznia. Miért kell ezt csinálni? Mire jó ez az egész? Szombaton még megvoltunk, és este, mintha bomba robbant volna. Reménykedtem, hogy jobb lesz, reménykedtem, hogy megbékél, ilyenkor minden morzsa egy apró kis fénysugár, még ha szimplán egy pontot is ír, de nem. Zokogva néztem végig a gépen lévő képeket törlés előtt, az állatkerteseket, ahogy pózolt a gyöngyösi tájban szélesen mosolyogva, mint egy óvodás, ahogy etette az állatokat, és próbáld igazságos lenni mindegyikkel.. tudom, hogy idővel jobb lesz, legutóbb is túléltem, most is sikerülni fog, szimplán nem is tudom... ezért szar tervezni. Úgysem sikerül soha. Nyilván a pesszimista hozzáállás nem segít semmit, de próbáltam én már pozitívan nézni mindent, de baszhatom, ha próbálok beletalálni a szemetesbe, és nem sikerül ezredszerre sem.

Miért vagyok ennyire naiv? Miért nem tudok erős lenni? Miért kell ennyire mélyen nyomorultnak lennem? Én is szeretnék boldog lenni, terveztem ezzel a lánnyal, gondolkoztam, mit-hogy-mikor, lekötötte a gondolataim naphosszat, és mindez szertefoszlott. Mindenben, amiben bíztam, amiben reméltem, most ismét megsemmisült.