Végül kicsuktam őt az előtérbe, hogy ott megnyugodjon, aludjon végre, ne járkáljon, mint egy eszelős.
Reggel alig mertem felkelni, és ránézni, él-e még. Szuszogott, vette a levegőt, de mozdulni már nem mozdult. Ráraktam a pokrócára, mert a kövön hevert, próbáltam adni neki némi kaját, a szájához nyomtam, de ki sem nyitotta, csak nézett előre, és csak annyira volt energiája, hogy oxigénhez jusson. Decemberben, amikor nagyon rosszul nézett ki pár napig, megkértem, hogy maradjon még legalább fél évig, csak még annyit bírjon ki. És megtette. Most csak ültem mellette a kövön, simogattam, és bíztattam arra, hogy menjen. Az utolsó húsz percében rohamai lettek, kapkodta a levegőt, rángatózott, még egy takarót kellett a feje alá raknom gyorsan, mert folyamatosan földhöz vágta, szörnyű volt így látni, már ment az sms, hogy azonnal jöjjön az állatorvos, és altassa el, de már nem volt rá szükség. Még néztem pár percig, hátha él, hátha valamennyire veszi a levegőt, de már nem. Csak feküdt ott nyitott szemekkel mozdulatlanul, és csak remélhettem, hogy jól érezte magát ha az utolsó napjain nem is, de az utolsó éveiben.
Örülök, hogy decemberben várt még, örülök, hogy ha két napig is, de futkározhatott még a hóban, hogy a reggelt is megvárta, és volt időm elköszönni tőle. Tizenhat év, jézusom, jóformán velem volt, amióta csak az eszemet tudom, és most olyan, mintha egy testvérem halt volna meg. Hiányozni fog Alex, hiányozni fog az idegesítő kóválygása, amikor haladtam volna, de ő csak a maga tempójában döcögött előttem. Hiányozni fog az a hülye feje.
