Érzek egy csomót a hónom aljánál. Nem annyira fájdalmas, sőt, szinte semennyire. Utánanéztem, és  ahogy olvasgattam, ez akkor jó, ha fáj, elvégre szimpla gyulladásról van szó. Várok vele pár hetet, mielőtt elmennék orvoshoz, ha elmúlik, elmúlik, ha nem, hát várok, míg elmúlik.
Néha szimplán hozunk szar döntéseket, amik a pillanat hevében, vagy nem hevében, az átgondolás alatt, mielőtt nem döntünk mellette véglegesen még nem is tűnnek annyira vészesnek. Persze fejben gyorsan eljátszunk a gondolattal, a következményekkel, hogy ebből mi eredhet, mi lesz a vége, ami miatt esetleg majd szánakozhatunk. Nem tudom, az én életemben hoztam-e egyáltalán helyes döntést, annyira vágytam a jobbra, annyira akartam mindig, hogy bekövetkezzen a jólét, a boldogság, hogy igazából sosem gondoltam bele a következményekbe, mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez most jó lesz, ettől most jobb lesz. Én csak egyszerűen szerettem volna boldog lenni. Szerettem volna azt az állapotot, amikor persze vannak gondok, hiszen azok mindig, de nem érződnek hatalmasnak, és minden nap szomorúan fekszel le, mert 8 óráig meg kell szakítanod a mosolygást.
Kiskoromban sem vágytam igazán másra. Emlékszem, kábé... nem is tudom, hét-nyolc éves lehettem, mikor kezembe akadt egy donald kacsás könyv, amolyan kis rövid 20 oldalas, aminek a teljes szövege elfért volna egy lapon. Egyedül voltam otthon, félhangosan olvastam, és úgy tettem, mintha a kölkömnek olvasnám fel. Csak arra tudtam gondolni, hogy én nem leszek olyan, mint az apám, hogy ha nekem családom lesz, nem fogok megannyiszor részegen hazatévedni, és szarni bele az egészbe.
Szánalmasnak érzem magam. Miféle hét éves fiúgyerek olvas fel hangosan egy mesekönyvet, mintha 30 évvel később lenne, és a saját gyermekének tenné mindezt? Annyira vágytam már akkor valakire, aki mellettem lehet, annyira akartam már akkor, hogy minden rendben legyen, annyira irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek minden rendben volt a családban, és azt gondoltam, ha nekem nem adatott meg ez, akkor majd én megadom a sajátomnak, ha lesz,
Napról napra egyre jobban úgy érzem, hogy képtelen vagyok erre az egészre. Arra, hogy találjak valakit, arra, hogy megtartsam, arra, hogy elnyerjem valaki tetszését.
Ahogy képtelen vagyok kinyilvánítani az érzelmeim szemtől-szemben, és ki is tudna kedvelni valakit, aki egyszerűen kínos.  Írásban még csak-csak kifejezem magam, de ha nem tudom kinyögni a gondolataim élőben, veszett fejsze nyele az egész próbálkozásom, hogy boldog legyek.
Mindenkinek mást jelent a boldogság, nekem csak annyi kéne, hogy ne legyek egyedül. Gyerekes siránkozás az egész, egy olyantól, aki képtelen bármit kezdeni magával, ha egyedül van.
Szánalmas vagyok. Szánalmas voltam a rossz döntéseimnél. Nem érzem magam alkalmasnak semmire, pedig annyira de annyira szerettem volna jó lenni, annyira szerettem volna boldog lenni.
Túlságosan jól értek ahhoz, hogy akarva-akaratlanul felperzseljek magam körül mindent, majd a hamuból próbáljak meg megformázni valamit. És látom, hogy újra, és újra összeomlik.

Ücsörögve üvöltőnek étellel áh bazdmeg faszom se szenved a kreatív címmel

Épp egy téren lévő padon ücsörögtem nézegetve a cigarettát, ahogy belülről égeti a papírt, másik kezemben fogtam az üdítőm, hogy halmozzam az egészségtelenséget, mikor odalépett elém egy hajléktalannak látszó úriember, a negyvenes éveit sem érhette még el, de talán harminc sem múlt. Mókásan megjegyezte, hogy jó a cipőm, jó a táskám, ami mellettem foglalt helyet a padon, jó a pulóverem, nincs-e valami kajám, vagy egy kis apróm, amit neki adhatnék. Miután elutasítottam, megkínáltam dohánnyal, természetesen elfogadta, miután elvette a kezemből, és lehelyezte a padra, beletúrt a mellettem lévő kukába, hátha aranyat talál. Egy kifli lett a jutalma, amin valami undorító dzsuva volt, első ránézésre bő takonynak néztem a színe és állaga miatt, de talán csak valaki fura összetételű spermát engedett a szemetesbe. Káromkodások közepette kért tőlem zsebkendőt, kettő volt nálam, egyet nyújtottam az ingzsebemből felé, ám közölte, hogy igényt tartana a másikra is, gond nélkül belenyúlt a zsebemből még épp kilógó darabért, és eltulajdonította bocsánatot kérve amiért így kirabol. 

Cifra beszédekkel kísérve ült le mellém a padra, meggyújtotta a kapott árut, amikor is az utca másik oldalán egy szemrevaló lány haladt el, ekkor pedig a mellettem helyet foglaló úriemberből kitört a bölcselet, miszerint az ilyen kurvákat csak jól meg kell baszni, mert csak abból értenek - természetesen ezen szavakat felhasználva. Mosolyogva bólogattam neki, felesleges is lett volna bármit hozzászólnom, látszott, hogy lekötik a gondolatai a világról, a lányokról, a szemléletek elborították az elméjét, és nem is igazán értettem, miket mond elég hangosan, nem felém fordult, az emberekre irányult tekintete, csak annyit hallottam, hogy a lányoknak intézve is elkezd fennhangon beszélni, de nem annyira, hogy meg is hallják, legalábbis bizakodom benne, hogy a szemerkélő eső hangja és a forgalom bezavart mindebbe. Miután elégszer hallottam, miként kell a nőket megbaszni, és hogy ő négy évig most nem fog, aminek az okát nem tudom, nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet a monológnak, elköszöntem, mentem a dolgomra, átnyújtottam neki a maradék sprite-ot, elfogadta, boldog karácsonyt kívánt, én viszont boldog új évet, persze ehhez még hozzá tette, hogy basszak meg jó sok kurvát -ismét felidézve a szavait-, a kaját pedig dobjuk ki, majd megeszi ő.

Tehát felhívnám mindenki figyelmét, hogy a kaját ki kell dobni, mert ő igényt tartana rá.

Más, ami senkit sem érdekel rajtam kívül, pár hete megjelent végre valahára a Poets of the Fall új albuma. Mindig tartok kicsit attól, hogy romlik a minősége az együtteseknek, előadóknak, és félbe kapcsolom be az első tracket, de hála a mindenségnek ismét sikerült egy néhol melankólikusabb, néhol feel good-osabb albumot összerakniuk.

Epilógus

Volt elég idő gondolkodnom, adtam magamnak elég időt arra, hogy az elejétől a végéig átgondoljam ezt, átgondoljam azt, de mit is ér az egész, ha minden alkalommal, mikor az átgondolásra sor kerül más-más vélemény ölt alakot a fejemben.

Az a dolog amiért legutóbbi bejegyzésekben sírtam-ríttam a múlté, azonban úgy érzem, szükségem van egy levezetésre, egy epilógusra az egésszel kapcsolatban, egyfajta összefoglaló, ahogy a televízióban összefoglalják a híreket röviden, úgy rakom egy parányi csokorba mindazt, amit éreztem, ami nyomott, ami miatt eljutottunk, eljutottam addig.

Réka. Már a név leírása is idegen, nem írtam le ezen betűket ebben a sorrendben egy ideje, mégis mikor meghallom valahol, mikor szemem elé kerül, nem tudom, mit érezzek, közömbösséget, vagy indulatot. Réka. Máshogy érintik az ujjaim a billentyűzetet, valahányszor legépelem. Réka. Furcsa.

Nem én voltam az, aki elrontott mindent. Nem én voltam a hibás mindazért, ami köztünk lezajlott, szerepem volt benne nem tagadom, sosem mondanám, hogy tökéletes voltam, azonban az első és az utolsó szeget a koporsóba ő verte bele. Azon az estén tavaly ősszel mikor megcsalt, úgy volt, hogy lejön a hétvégére, és boldogok leszünk. Azon az estén mikor megcsalt, én épp azt éreztem, hogy jól vagyok, vidáman, és kissé elmebeteg módon futkároztam a sötét utcákon, élveztem a hajnali csendet, ami leült, belül mosolyogva nézegettem meg a közeli helyeket, meddig vannak nyitva, ahová esetleg beülhetnénk. Azon az estén nem tudtam, hogy épp viszket a pinája, és nem bírja tűrtőztetni magát, azon az estén nem tudtam, hogy lerészegedett testét használják, miközben én örömmel telve szökkentem egyik helyről a másikra, jegyeztem fel a fejembe a nyitvatartásokat, és képzeltem el, ahogy majd én vele sétálok együtt azokon az utcákon.

Jött a siránkozás, az összeveszés, a havonta beszélés egy rövid időre, majd júniusban úgy alakult, hogy a rövid idő hosszabbra nyúlt, beszéltünk a dolgokról, én megbocsájtottam. Én meg. Úgy lett, hogy akkor megint elölről, és noha megbocsájtottam, nem felejtettem el mindazt, amit tett velem. A legrosszabb tán az volt, hogy nem is emlékezett arra, ahogy beszélt velem, arra a stílusra, amit egy utolsó gyilkos, egy tolvaj, egy erőszaktevő érdemelne, holott akkor a legnagyobb bűnöm az volt, hogy szerelmes voltam belé. Szerettem azt a lányt teljes szívemből, a világot odaadtam volna neki, ha tehetem. Júniusban ő egy tökéletes kapcsolatot akart velem kialakítani. Éreztem rajta, hogy most jól akarja csinálni, hogy nem akarja elrontani, de mégsem hagyott nekem időt arra, hogy megszokjam a helyzetet. Korántsem volt olyan, mint legutóbb, sem a beszédek, sem a köztünk lévő kémia nem volt meg olyan intenzíven, egyszerűen kicsit elhaltunk. Csodálkozott, miért húzom fel magam azon, ha a drogokat említi. Persze nagyon kellemes volt megkapni az sms-t egy héttel a megcsalás előtt, miszerint "Szerintem ma meghalok". Nagyon kellemes volt hívogatni percenként, borzasztóan élveztem azt, hogy nem veszi fel, hogy nem reagál az sms-ekre, holott tudta, nagyon jól tudta, tisztában volt azzal, mit éltem át Zsanival annó, és ő gondolta, eljátssza ezt. Sírva vette fel végül a telefont, közölte, hogy drogozott. Elnéztem. 

Valahányszor viccből felhozta a drogokat az játszódott le a fejemben. Valahányszor viccből felhozta a részegséget, az egy héttel a kábszerezés után történtek játszódtak le a fejemben. Nem értette, nem fogta fel, miért hozom fel a megcsalást, nem tudta felfogni, hogy noha megbocsájtottam, azt úgy nem tudom elfelejteni, még ha ő így is tett vele. 

Tudtam volna szeretni őt úgy, ahogy tavaly, képes lettem volna rá, ő azonban annyira erőltette az egészet, annyira láttam rajta, hogy elvárja tőlem a tökéletes viselkedést.

Leutazott a Balatonra egy hétre nyáron egy barátjával, felhívott, hogy ő épp egy házibuliban van, és kicsit ivott. Nem értette, miért nem vagyok boldog a telefonban. 

Programot szervezett azzal, aki szerelmet vallott neki, majd nem beszéltek. Miután ismét kapcsolatba kerültek, már vele tervezett egy októberben esedékes programot, nem velem. Nem értette, mi ezzel a probléma.

Persze bunkó voltam vele ezúttal én is, persze nem csak ő volt a rossz. Mégis nagyban hozzájárult a dolgok elcseszéséhez.

Azt mondta, gyerekes vagyok. Lehet. Biztosan. Ő beleharapott a vállamba csakúgy az utcán, mit kellett volna tennem, viszonozzam azzal, hogy ráharapok a térdkalácsára?  Akkor tán nem lettem volna gyerekes? Azokat a dolgokat utálta bennem, amikért megszeretett tavaly.

Olyan volt, mintha megnézett volna egy filmet, amiben a fiú végtelenül romantikus és imádja a lányt, majd eldöntötte volna, hogy neki ez kell, és belőlem próbált volna faragni egy olyan karaktert. 

Ezt nem én rontottam el elsősorban.

Zsanihoz szoktam beszélni azóta is. Mikor-hogy, ritkábban-gyakrabban, azonban, miután szakítottunk tavaly, és idén, mindig azt kértem tőle, hogy segítsen, vagy hogy adjon valami jelet. Beszélgetésem vele valódi beszédnek kell elképzelni, kisétálok az ajtón, keresem a holdat, ha nem találom, megjegyzem Zsaninak intézve a kérdést, hogy miért bújt el, majd az eget fürkészve suttogva elregélem neki minden bánatom. Olyan ez, mint imádkozni egy istenhez. Júniusban minden este kimentem legalább egy kicsit, kértem, hogy adjon valamit, amiből rájöhetek, hogy Rékával kell-e maradnom, vagy sem. Végül adott. 

Nem szomorú voltam augusztusban, sokkal inkább feldúlt, dühös magamra, rá, amiért ismét ez történt.

Abba kell hagynom azt a rémes szokást, hogy alapvetően mindenkit jónak ítélek meg. Hogy törekszem a jót meglátni az emberekben. Réka apja megosztott egy gyermekkori fotót róla, amin jelmezbe bújt farsang alkalmából, legalábbis gondolom, hogy azért öltötte magára. Már a jelmezben sem vagyok biztos, viselt-e. De úgy emlékszem, igen. Mindig eszembe juttattam azt a képet valahányszor haragudtam rá, mert azon még egy kis tudatlan kezdő volt az életben, aki vidáman vigyorgott a kamerába, rá az apjára, az anyjára, vagy akármelyik rokonra, és boldog volt azért, mert felvehette a jelmezét. Mindig erre a képre gondoltam, mert ártatlan rajta. Mert jó rajta. 

Hittem abban, hogy mindenkiben lakozik még valami a gyermekkorból, ami nem lehet más, csak jó, hiszen akkor ha nem is minden egyes ember, de a túlnyomó többség még tiszta és ártatlan. Réka kiölte belőlem ezeket a gondolatokat, tett arról, hogy ne lássam meg többé a jót mindenkiben, tett róla, hogy rájöjjek, valakiben szimplán nem maradt emberség, maximum annyi, amennyit képes megjátszani.

És én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindent elnézzek neki. Szerettem annyira, hogy inkább elnéztem, mintsem elveszítsem.

Ezt kaptam én tőle, ez maradt nekem hátra. 

Olyan vagyok, mint ez a légy, ami épp a szobában kering. Folyamatosan kapok felé, veszélyt jelentek rá nézve, ő mégis mindig visszarepül. 

Rég maradtam már fent eddig, és már tudom, miért.