Csipszet zabáló fogas kutya

Nem eszem gyakran csipszet. Szeretni szeretem, ki ne szeretné, de ahhoz képest, hogy 2 közepes méretű krumplit kapsz felszeletelve, amit ha megeszel, egyáltalán nem laksz jól, és még tele van mindenféle szarral is, drága az a 260 forint, van az az olcsóbb világosbarnás zacskós, ami tele van, asszem, az a hagyományos valami, ami jobban megérné, de olyat meg a franc sem vesz. Így vagyok a márkás csokikkal is, kivéve a mizo túrórudi, az olcsó is, király is, de azok most lényegtelenek.

Ma megleptem magam egy zacskó hagymástejfölössel, elvégre négy hónap, és karácsony, nem élveztem különösebben, mert mintha a szokásosnál is kevesebb lett volna benne, de mindegy is, eszegetem, mikor éreztem, hogy valami keményre haraptam. Próbáltam a nyelvemmel megkeresni, de annyit tömtem a pofámba, hogy ez elég lehetetlennek bizonyult, ettem tovább remélve, hogy a csipszben volt valami, nem az az, amire gondoltam. A végefelé éreztem mégtöbb kemény valamit, egyet sikerült kibányásznom, fehér volt. Tapogatom a nyelvemmel, és de. Az októberben letört fogam tovább haladt, és így már a fele hiányzik, eddig nem akartam elmenni fogorvoshoz, mert ha belém is szúr öt érzéstelenítőt, akkoris érzem, hogy fáj a művelet, de így már kénytelen leszek. Szerencsére egyáltalán nem látni, mert a bal felső metszőfogam mellett van kettővel, sőt, így kevésbé látszik, mert olyan, mintha az a fogam kisebb lenne, de nem várnám meg, míg elkezd fájni a hidegtől, a melegtől, a széltől, az édestől és mindentől...

Még jó, hogy a fogorvos ingyen van, mert ismerősünk, vvvan esély rá, hogy ezt nem kezdi el pótolgatni, hanem valahogy kiszedi, és rak a helyére újat, ami nem tudom, mennyibe kerülne, de biztos nem egy csipsz ára.

Más: befejeztem a Wilfredet, és váo. Nem gondoltam volna, hogy ezen a sorozaton én vadul könnyezni fogok. Sajnos nem egy ismert sorozat, pedig ha valami, akkor ez megérdemelné, az alapsztorit teljes egészében elmeséli az alább belinkelt első évad előzetese, a másik videó meg a harmadik évad előzetesei összegyűjtve, amik szimpla kedvcsinálóul szolgálnak. Négy évadot élt meg, 1 évad 13 részt tartalmaz (vagy akörül, nem emlékszem pontosan, lusta vagyok utána kutatni), szóval akár hamar le is darálható.

Haahahah

Írtam neki ímélt egy utolsó próbálkozás címszóval, és igazából olyan választ kaptam, amilyenre számítottam, de így legalább tudatosulhatott bennem, hogy nem éri meg. Ha meglepett volna, és feleletében kedvesebb, akkor talán, de így, hogy csak odahányt valamit már szinte láttam magam előtt, hogy 1-2-3-4 hónap múlva ismét felkeres, merthogy nem szeretne rosszban lenni olyannal, akivel jóban volt, beszélnénk pár napig, pár hétig, majd letiltanám, vagy ő engem, 1-2-3-4 hónap múlva felkeresne, és ez így folytatódna míg világ a világ. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki minden évben csak lehúzná a kedvem a béka segge alá, aki ilyen szinten használja ki az embereket, és aki maga sem tudja, mi az, amit akar, maximum két hétig hisz benne, mielőtt eldobja magától minden gondolatát addigi álmodozásainak. Nem éri meg egy olyannal foglalkoznom, aki nem tanul a hibáiból, aki újra és újra megbántja azokat, akik szeretik őt, majd kihasználva ezt visszakúszik kunyerálva még egy kis törődést, hogy újra elhitesse mindenkivel, ebben az életben ő az áldozat. Csak sajnálni tudom magam, és azokat, akik újra és újra hittek benne.

Abban bízom, hogy ha felold fészbukon, hamar észreveszem, és visszatilthatom. Nem is tudom, hol láttam, talán így jártam anyátokkal... ja, asszem, az, amikor ted készített egy listát, miért nem jó választás valamelyik volt barátnője, talán készítenem kéne ilyet, hogy ne dőljek be ismét neki. 

Szóval most jobb, az elmúlt napokban felerősödött a hiánya, de így, hogy válaszolt, hogy beigazolódott a mostani állapota, hogy ismét elnyom, majd pár hónap múlva megbán, mert megfogja, így egyszerűen mióta elolvastam nem tud érdekelni. Én valóban szerettem őt, valóban változtattam volna érte, lettem volna olyan hülye, hogy miatta változtassak pár dolgon, de... egy ilyenért nem kár.

Pedig hittem benne.

khkklztt

Az előző hangos, beszédes postban elmondtam, de nyilván nem hallgatta végig mindenki érthető okokból, hogy mégsem kerül privátolásra a blog, elrendeztem a dolgokat. 

A fejlécem meg elszállt, pazar. 

De tényleg

Gondolkoztam, és ha réka azt mondaná nekem, sétáljak ki pestre, ami utánanézve 14 órámba kerülne, ha folyamatosan megyek, és ezzel bizonyíthatnám az elszántságom, és azt, hogy tévedett velem kapcsolatban, én megtenném.

Rohadtul kifáradnék, valószínűleg egy hónapig izomlázam lenne, de megtenném, és kisétálnék. 

Esti séta alatt megállítottak a rendőrök, megkérdezték, mit csinálok én ilyenkor utcán, belenéztek a táskámba, mert üvegeket is vittem a szelektívbe, megkérdezték, van-e nálam szúró, vágóeszköz, nem tudom, mire számítottak, ha van is, hogy majd bevallom, és előhúzok egy.... machetét a melegítőnadrágomból, majd elhajtottak. Éreztem, hogy még néznek, amikor mentem át az úton, hogy beérjek az utcánkba, akkor vettem észre, hogy reflektor vág oldalba, éreztem, hogy rendőrök azok, hátra is néztem, mikor hallottam, hogy lelassítanak, megint hátranéztem, már ment a rükverc (egész életemben azt hittem, Lükverc), végül be az utcába, félre álltam, mert nyilván engem kutattak, egy vékony krapek volt, meg egy aranyos nő. Szerintem mindkettőt megöltem volna. Nem tudom, ezt miért írtam le.

Van még nálam ez a körömbenövés mizéria, és azt kell mondjam, most már tetszik. Az elején persze rohadtul paráztam, hogy itt majd vágni kell, és satöbbi, mert ha valamit, akkor a szikét nem viselem túlságosan jól, de most, hogy már minden oké, félúton a köröm lefelé, ott az új alatta, mint a kígyó vedlésekor, így már rendben van a dolog, olyan, mint amikor annó fogváltáson mentünk keresztül, és volt olyan fogunk, ami fájt ugyan a mozgatásnál, de az egy jól eső fájdalom volt, egyik általánosos osztálytársam említette, hogy neki volt ilyen, és nekem is, ezért bízom abban, hogy minden embernek. Ez ugyan nem fáj, szimplán jó nézni, ahogy fokozatosan látom meg az újdonsült körmöm, mintha karácsonyi ajándékot bontanék ki lassan. 

A google mindig megnézi a bejegyzéseim, majd nyom rájuk egy +1-et. Gondolom, a megnézés csak ilyen ellenőrzés, nem-e írtam olyanokat, hogy KILL OBAMA! THERE IS A BOMB IN THE WHITEHOUSE!!! és most direkt nem tettem idézőjelet, hátha tényleg leellenőrzik, és ezzel munkát adhatok az emberek számára, szóval gondolom, ilyenek miatt fut át rajta valami program, ami bizonyos szavakat figyel, de a +1 az minek? Ezzel próbálják ösztönözni az írókat, hogy aki nem látja a google jövetelt, az abban a hitben éljen, hogy valakinek tetszenek a postok, és tetszikeli? 

Véletlen?

Unalmamban felraktam a sims kettőt, hogy majd most jól nosztalgiázom kicsit, az első 10 perc játékban odajött a házhoz egy fehér kóbor kutya rumcájsz névvel, csak annyit tudtam kinyögni egy nagy sóhajtás után, hogy ezt nem hiszem el. Rágugliztam, gondoltam, van valami adatbázis ezekről a gyártott dolgokról, de csak egy magyar oldalt találtam, amiben írták, hogy lehet, ellopták szegényt, merthogy ő egy eltűnt eb. Mhicsoda izgalmak vannak ebben a sims világban. Mindenesetre kideríthettem, hogy nem tulajdonították el.

Mindez azért volt felettébb vicces számomra, mert réka albínó patkányának a neve rumcájsz.

Más. Nyilván kicsit nehéz ezt meglépnem, mert ez is egyfajta "kapaszkodó", azt mondta, nem fog olvasni, de valószínűnek tartom, hogy ezt nem tartotta be, magától talált rá a blogra pár hete. Ahogy azt említettem, én még mindig szeretem, még mindig azt érzem, hogy érte megtudnék változni, én sem értem, magamat, hogy ezek után hogyan, tudom, hogy idióta vagyok, tudom, hogy ostobaság az egész, amit érzek, hogy ugyanúgy megölelném akármikor, és hogy ma órákig a fejemben szólt a kalandra fel főcímdala az ő szájából, ahogy énekelte az ágyban takaróba burkolózva. Lényegtelen is, tudom jól, hogy abban, hogy olvas 99,99% a kíváncsiság, és 0,01 az, hogy miattam, mégis így visszafejtve jó látni, ugyanakkor borzalmasan rossz, mert magam által túlgondolt reményt ad, és nagyon jól tudom, hogy vége, plusz megismertem hetekkel ezelőtt valakit, akivel csak beszélgetgettünk, öt perc sétára lakik tőlem, szintén sorozatbuzi, de réka miatt eszembe sem jutott találkozni vele, így viszont kihívom valamikor, beárnyékolást meg nem szeretnék.
Jut eszembe, rékával álmodtam, ott volt még csillagszemű is, egy zsúfolt vásárszerűségben voltunk, lifttel mentünk le, én is mással voltam, réka is, csillagszemű is, együtt érkeztünk hatan, a liftből kilépve én rögtön elhagytam a csoportot, és eltűntem a tömegben, sétáltam, nézelődtem, láttam, hogy az, akivel voltam, hív párszor, de nem vettem fel, majd réka is felhívott, és neki felemeltem a kagylót. Előtte pedig egy fekete pengével ellátott tőrrel öltem egy fura embert, aki másokat akart meggyilkolni, de azt már hosszú lenne elmesélni. Azt meg feleslegesnek érzem, hogy olvas, mert írni ezáltal úgysem fog, nekem meg csak rossz látnom.

Lényeg a lényeg, fogalmam sincs, miután egy blog meghívós lesz, van-e valami mód arra, hogy a blog írójától kérj meghívót, ezért csak mittudomén, hétfőn zárom be, addigis lehet kérni meghívót a stan922@gmail.com címen, vagy másutt, ahol tudják egyesek, hogy elérnek.

Aztán majd lesz valahogy...

Mondhatni alszom néha

Ismét rászoktam az esti sétákra, így megint én lehetek az arrafelé még éjjel ablakon kinéző emberek számára az a magas monstrum, aki creepyn hintázik a teljes sötétségben a nyikorgó játékszeren, amivel gyakorta teszek jót, mivel valakik, gondolom, unatkozó fiatalabbak mindig feltekerik a hintát a rúdra. Néha megsajnálom, ahogy ott van feltekerve, olyankor mintha egy síró kisgyermeket oldoznék el, akit fához kötöztek, és megdobálták paradicsommal. Mindig abba a hintába ülök, hogy hasznosnak érezze magát, nem tudom, hogy ennek örül, vagy felsír, és könyörög, hogy szálljak ki végre.

Igazán lekéne szoknom arról, hogy a tárgyakat megsajnálom, és ennyire kötődöm hozzájuk.

Próbáltam megsimogatni egy fehér macskát, ami folyamatosan nézett a lámpafény alatt, mintha színésznek érezte volna magát, aki épp előad valamit, vagy mintha egy égi fény világította volna be a megoldást az életemre, de elrohant. Macskáról jut eszembe, az egyik hozzánk tartozó, aminek színe szürke fogott egy egeret. Csak azt láttam, hogy az út szélén nagyon lapít, majd elkezdett kétlábra menni, és pofozni valamit a levegőben mancsaival, mikor megközelítettem, elfutott ő is, lévén, hogy valamiért utál, de az áldozatot ott hagyta. Még élt, pislogott, és úgy végeztem volna vele, annyira szerettem volna megölni, hogy ne szenvedjen tovább, csak rátaposni egyet a cipőmmel, és nem kell azt a sok szart átélnie, de ha egy hintát megsajnálok, egy egeret sem fogok megölni, akármennyire is tudom, hogy már biztos a halál, mozogni már nem mozgott, csak láttam, amint pislog. De mikor eljöttem onnan, a macska visszament rögtön, remélem, azzal a mozdulattal el is harapta a torkát. Hosszabb séta előtt még elnéztem oda, hátha esetleg ott kijátszotta magát, és elhagyta, de már hűlt helyét találtam.

Találtam egy helles dobozt, azt is vittem magammal, hogy kidobjam a fémes konténerbe. Útközben jutott csak eszembe, hogy ez valószínűleg még az a hell lehetett, amit hatvanban vettem, de mellé másik italt is, így hazahoztam, és gyorshűtés okán beraktam a fagyasztóba, természetesen bealudtam, és teljesen megfagyott, mire kivettem. Ezt a hellt még akkor vettem, amikor együtt voltunk, amikor a folyóparton feküdtünk, és szemünkbe sütött a nap. Rémes, mert most akármire ránézek, az jut eszembe, hogy neki mi köze volt hozzá, még a fájdalomcsillapítós gyógyszerre is, aminek a levelét hajtogatással próbáltam eltépni, amikor pesten vártunk a buszomra. Tagadni sem tudnám, hogy hiányzik. Hiányzik, mert bár tudom, hogy mennyire bántó tud lenni, tudom, mekkora fájdalmat tud okozni, mégis jó embernek gondolom. Noha minden bizonnyal az enyémmel is, mert nem lenne alap dolog az ilyen fajtadolgok sorozatos elnézése, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy van valami az agyával is, mert így normális ember nem kattan be egyik pillanatról a másikra, mindenki agyát elönti a szar időnként, amikor olyanokat mond, amiket megbán, de általában már a kimondott szó utáni pillanatban bekövetkezik ez, nála kicsit tovább tart, mire leesik a tantusz, mit nem úgy kéne csinálni, ahogy. Nem is hibáztatom, beszéltem valakivel az egészről, elmondva, milyen voltam én, milyen volt ő, és mikor mondta, képzeljem el fordítva, hogy én vagyok egy olyan lánnyal, aki határozatlan, aki alig mutatja ki, hogy szeret, aki féltékeny, és be kell látnom, csoda, hogy idáig elviselt, mindössze talán jobb lett volna, ha komolyan megszólít, és elmondja, mi az, ami igazán bántja, nem két röhögcsélés között jegyzi meg. Akkor tudtam volna változtatni. Kicsit bánt, hogy úgy látom, neki nem fáj ez az egész. Nyilván mindenkinek megvannak a maga problémái, nem vitatom, nem is akarom, hogy magába roskadjon, szimplán... nem is tudom. 

Hónapokkal ezelőtt mindig kívántam éjfélkor, tegnapelőtt láttam hullócsillagot, és azon kaptam magam, hogy automatikusan azt kívántam, mint akkor minden nap éjfélkor. Hogy legyen minden rendben köztünk. És fene tudja, most is kívánnám-e. Annyira össze tud zavarodni ilyenkor az ember, annyira nem tudom, mit érzek, annyira kétes minden..

Gondolkoztam az elmúlt napokban, főleg séta közben, elvégre mi mást csinálhatna az ember, ha nem azt, hogy jártatja az agyát. Gondolkoztam arról, hogyan tovább. Kutyából nem lesz szalonna, ha nem segít neki senki, de jobb híján meg kell próbálnom kilépni a komfortzónámból miután megvolt a szakdolgozat, a záróvizsga, és minden oké. Először is terv lenne egy pesti albérlet, mert ha itt elkezdek akár egy hónapot is dolgozni, érzem, vége a dalnak, és itt ragadok, ez meg egy kicsiny város, oké, hogy pest másfél óra, és akár fel is járhatnék, de ezt az ötletet eleve elvetettem, inkább szeretnék valami olcsó albérletet, még ha bkv-val is kell letolnom azt a másfél órát. Valamikor a közeljövőben elkezdem a nyelvvizsgát, mert my is speak englesh, ha tanár kicsit helyrerakná a fejemben a nyelvtant, akkor menne, mint a karikacsapás, pesten meg már nem olyan nehéz munkát találni, még ha kezdetekben el is kell mennem valami minimálbéresre, ahol nem számít, hogy van-e nyelvvizsga, vagy sem, csak hogy van-e két kezem, majd aközben keresek folyamatosan jobbakat. A fogyás meg már marad addigra, amikor ott fogok létezni fent, mert enni biztos nem fogok tudni sokat, és a jelenlegihez képest minden bizonnyal többet fogok mozogni. És ki tudja, talán találok valami pesti lányt is, aki motiválhat. Szar úgy élni, hogy a világon semmi sem motivál, csak a szerelem, mert ha az elvész, akkor bizony annyi.

Takarítva

Mindenféle emlék eltörölve, napijegyek, volán jegyek, blokkok kidobva, gép takarítva, közösen vásárolt fülest, hogy majd jobban beszélhessünk, és ne menjen el a hangom időnként kitéve egy padra "működik" felirattal, hátha kell valakinek, öngyújtó kidobva.

Fáj, hogy félre lettem ismerve. Hogy nem mutattam ki a szeretetem, mert féltem, hogy az lesz, mint legutóbb, és azt gondoltam, úgy kevésbé fog fájni, és az is lett, szimplán a másik része a dolognak nem vált be. Hogy olyannak nézett, aki nem mer bevállalni semmit, holott Gyöngyösre anno azért jelentkeztem egy szar szakra, amihez kevés pont kell, hogy elmehessek itthonról kicsit, egy teljesen idegen városba, ahol nem is jártam azelőtt, hogy az albérletet magamnak intéztem a kollégium megelégelése után, hogy a számomra unszimpatikus volt osztálytársamon kívül nem ismertem ott senkit, hogy minden nap órákat sétáltam idegen helyekre, hogy a séták alkalmával ha kellett, szóba álltam idegenekkel, és beszélgettem velük, hogy egy hónapra ezer forintom maradt, mert a kollégiumot is fizetnem kellett még két hónapig az albérlet mellett.. és túléltem. Amióta eszemet tudom, bennem van az inger, hogy új helyekre utazzak el, és új embereket ismerjek meg, akik rendesek, barátságosak, szimplán amióta eszemet tudom, egyedül vagyok ebben a városban, és úgy nem kóricálok jobbra-balra, mert annál magányosabb érzés talán kevesebb van. 

Most nyugodt vagyok. Nyugodtabb, higgadtabb. Délután lefeküdtem pihenni, aludni, vele álmodtam, az álomban minden jó volt. És most is minden jó lehetne. Ilyenkor... ahogy ősszel is abba a legnehezebb belegondolni, hogy négy napja. Négy napja még rendben voltunk, és ha akkor máshogy alakul a párbeszéd, még mellette lehetnék. És elnézve a dátumokat a képeken, amikor gyakorin szórakoztunk, olyan tegnap volt még. Annyira fura, hogy elég egy nap, egy rossz szó, egy másodperc, és széthullhat bármi. 

Júniusban valamikor ismét összejöttem Rékával. Nem akartam nagyon emlegetni se itt, se máshol, mert tudom, hogy páran -joggal- hülyének néztek volna, ami nem is érdekes, de őt is ócsárolásokkal vették volna célba. Az elején úgy voltam vele, hogy oké, legyen, majdcsak kialakul valami kötelék, és szarni bele, elvégre nem volt könnyű ismét szeretni valakit, aki úgy bánt az emberrel, mint egy megrágott szarral, de ahogy telt-múlt az idő, kezdtem megszeretni minden hülyeségével. Vágytam a társaságára, még ha viselkedésem gyakran nem is volt száz százalékos, azonban most (meglepetés) vége. Nem mondom, hogy nem fáj, mert iszonyatosan, egy sírógörcsszerű valami után most kicsit könnyebb, mert ismét nem az a rossz, hogy vége lett, persze az is, hanem, hogy sikerült bunkóznia. Miért kell ezt csinálni? Mire jó ez az egész? Szombaton még megvoltunk, és este, mintha bomba robbant volna. Reménykedtem, hogy jobb lesz, reménykedtem, hogy megbékél, ilyenkor minden morzsa egy apró kis fénysugár, még ha szimplán egy pontot is ír, de nem. Zokogva néztem végig a gépen lévő képeket törlés előtt, az állatkerteseket, ahogy pózolt a gyöngyösi tájban szélesen mosolyogva, mint egy óvodás, ahogy etette az állatokat, és próbáld igazságos lenni mindegyikkel.. tudom, hogy idővel jobb lesz, legutóbb is túléltem, most is sikerülni fog, szimplán nem is tudom... ezért szar tervezni. Úgysem sikerül soha. Nyilván a pesszimista hozzáállás nem segít semmit, de próbáltam én már pozitívan nézni mindent, de baszhatom, ha próbálok beletalálni a szemetesbe, és nem sikerül ezredszerre sem.

Miért vagyok ennyire naiv? Miért nem tudok erős lenni? Miért kell ennyire mélyen nyomorultnak lennem? Én is szeretnék boldog lenni, terveztem ezzel a lánnyal, gondolkoztam, mit-hogy-mikor, lekötötte a gondolataim naphosszat, és mindez szertefoszlott. Mindenben, amiben bíztam, amiben reméltem, most ismét megsemmisült. 

Borotvahab

Olyan borotvahab van itthon, amilyet emlékszem, apám is használt, amikor kicsi voltam. Nem azért említésreméltó, mert apámat juttatja eszembe, akivel évek óta nem beszéltem, sokkal inkább azért, mert számomra "felnőtt" illata van. Kicsit szokatlan érzés, ha belegondolok, aki a tükörből visszanéz rám, az már egy felnőtt férfi, az már én vagyok. Persze változhat a hajam, a szakállam, hízhatok, fogyhatok, de alapokban változni már nem fogok, ez az arc fog visszatekinteni már örökre mindenkire. Amikor az utcán járok-kelek, szeretem nézni az embereket. Nyilván mindenki, köztük én is azt gondolja magáról, hogy ő kicsit másabb, mint a többi, bár az idő elteltével kezdem azt hinni, én tényleg különbözök az átlagtól, és nem jó értelemben, mindenesetre miközben figyelem a többieket, néha próbálom elképzelni őket gyereknek. Elvégre mindenki volt, még ha nehéz is belegondolni, mindenki ugyanúgy várta a mikulást, a jézuskát, mindenki ugyanolyan izgatott volt karácsony előtt pár nappal, mindenki agyalt, minek öltözzön be a farsangon, mindenki létezett abban a tiszta állapotban, amikor nincs abszolút semmi gondod azon kívül, hogy mit kérj születésnapodra, hogy a kirakóval foglald el magad, vagy inkább legózz. Miért kell ilyen bonyolultan működnünk később mégis? Mindenki, pontosabban a szerencsések, de a túlnyomó többség olyan boldog gyerekkorában. Aztán már 13-14 évesen, ami így visszatekintve olyan korainak tűnik el kell döntenie, mit akar csinálni, szakmát akar tanulni, vagy gimnáziumba szeretne menni, jönnek a szerelmek, jön az érzés, hogy a hülye felnőttek, jönnek a többiek, akik azt gondolják, akkor már bizony felnőttnek számítanak, és annyira hirtelen szakad az ember nyakába minden, hogy  nem győzi kapkodni a fejét. Akkor jön meg úgymond az eszünk, akkor nyílik ki a csipa, hogy a világ nem legóból és nagyszülők látogatásából áll. 

Mivan, ha elmennék egy szakemberhez, és megállapítaná, hogy mentálisan sérült vagyok? Miért állapítaná meg? Mit nevezünk annak? Miért nem tudunk nyíltan beszélni a gondolatainkról akárhol, a viselkedésünkről, amikor egyedül vagyunk, miért vannak tabuk az emberek közt? Elvégre ezek miatt gondoljuk magunkat különlegesnek, azt hisszük, amiért képesek vagyunk beszélni a fejünkben, és különböző hangokat felidézni, akár zenelejátszónak használni az agyunkat, ami néhol pontatlan, már mi vagyunk az atyaúristenek. Egyszer bevettem nővérem taknyos zsebkendőjét a számba, hogy lebetegedjek, mert nem akartam iskolába menni, amit még senkinek nem mondtam el, mondhatni ez itt a premiere ennek a gondolatnak, nem rágtam össze, csak kicsit összébb szorítottam a fogaim, de nem.... jött ki semmi, attól elhánytam volna magam. Mindez talán semmis, de nem elhanyagolható információ, hogy azt a zsebkendőt a kuka tetejéről szedtem le. Utálom, hogy farmvilles ismerőseim is vannak, akik küldözgetnek felkéréseket, mindig azt hiszem, valaki írt. Persze az esetek 95%-ban csak felkérés. Miért? Miben változhattam? Jól tudom, hogy ha befuccsol egy beszélgetés, ahogy azt (asszem) taglaltam 1-2 bejegyzéssel lentebb, az én hibám, mert egyszerűen nem érzem magam képesnek arra, hogy hosszan elcsevegjek valakivel, nyilván van kivétel, hogy a másik fél is seggfej, de a többségben én, csakis én, és ettől annyira ostobának érzem magam, annyira jelentéktelennek, hogy karónak dőlnék, pedig tudtam én hajdanán beszélgetni, öt emberrel egyszerre órákig, szünet nélkül, de most... most semmi, jó, ha van egy, akivel úgy-ahogy megy, kéne valamit állítanom az agyamon, de nem tudom, mit, szeretnék meghúzni pár csavart, ami kilazulhatott az évek alatt, de nem tudom, melyek azok, bárcsak tudnám, nem kívánom azt, hogy minden legyen olyan, mint évekkel ezelőtt, úgysem lesz, én sem leszek olyan, de a beszédkészségem valahogy visszaszerezhetem. Bárcsak tudnám, hogy.
Nem olyan, mintha minden rosszabb lenne? Nem a hirtelen romlásról beszélek, inkább a rozsdásodásról. Mint ahogy régen összegyűlt a család karácsonykor, régen mentünk málnát szedni dédimhez, és ahogy telnek az évek, úgy halványul az összes ilyen, úgy halnak meg a rokonok, úgy szűnik meg minden. Persze vannak jó pillanatok, amikor jól vagyunk hetekig, hónapokig, és nem gondolunk bele ezekbe, de ha kikerülünk ebből a boldogságvárból, akkor rádöbbenünk, mennyi minden változott körülöttünk, olyan dolgok, amik már visszafordíthatatlanok.

Bocsánat az állatkerti kislány vérpóniktól

Szeretem, hogy a telefonom alkalmazás miatti meghibásodás esetén azt írja, "Bocsánat". Mármint más program úgy jelzi a problémát, hogy "hoppá", és effélék, de a mini nem, a mini bocsánatot kér, bocsánatot kér, amiért nem sikerült kérésemnek eleget tennie, én pedig sosem tudom, megbocsássak-e, mert tudom, hogy nem csak az ő hibája, de mégis...

Pincsikutya szerintem kibaszottul halhatatlan, nem mintha kívánnám a halálát, éljen soká, de már egy ideje lerobbant, nem szaladgál, csak nagyon ritkán, nem hall, a látásában is kételkedek, és nos borzasztóan büdös, mosdatva van, meg minden egyéb, de van egy cseszett nagy daganatszerűség a shhheggén, és jaj. Jaj. Szóval nem olyan egyszerű megmaradni mellette. Mindezek ellenére még ha egyre jobban vegetál is, még él.

Voltam gyöngyösi állatkertben, ami baromi depresszív volt. Még Sztrapacska aranyhalam is sajnálom néha, amiért egyedül van, nemhogy azokat, amik ott vannak bezárva tök egyedül, és látszott is, hogy ahol párban vannak, sokkal több életkedvvel rohangálnak jobbra-balra, borzasztó volt látni az egyedül lévők tekintetét.

Arra viszont nem emlékeztem, hogy az oroszlán ilyen cseszettül nagy állat, egész életemben abban a hitben éltem, hogy ha egy oroszlán szembejönne velem az utcán, és megtámadna, puszta kezeimmel ölném meg, de így élőben látva ezt már erősen kétlem.

De azért van bennem remény.

Amúgymeg valahogy nem szeretek írni arról, ami úgy közvetlen történik velem. Nem is tudom, lenne pár dolog, de valahányszor belekezdek, egy 13 éves kislánynak érzem magam, mint ez az állatkertes dolog, miközben gépeltem, egy kislány hangján mondtam magamban. 

Lehet, hogy belül egy kislány vagyok?

Lehet, hogy ahogy felolvastam magamban, az a bennem lakozó kislány volt, aki kész kitörni, és elkezdek rajongani fiúzenekarokért és pónikért?

Volt póni az állatkertben, meg ló, de tartok tőlük, amióta elharapta a férfi vállát egy, nekem meg a vállam pont fejmagasságban van neki, a lovaknak, póniknak annyira nem, szóval még erőlködnie sem kéne.

Ugyanakkor mivan, ha egy póni feláll két lábra bazmeg, és rám támad? Csak azt látnák a látogatók, mennyire jófej vagyok, táncolok egy pónival, közben az meg már a torkom harapdálná.

Veszélyes állatok ezek a patások.

Beleértve a nőket.

Mmmmmmaaaaahhhhhh

Igyekszem nem elhanyagolni a dolgokat, naponta jut eszembe, hogy írnom kéne, és tudnám is, hogy miről akarok írni, mindössze a két másodperces gugli fiók átjelentkezés, és az 1 másodperces blogspotra menetelés már úgy tűnik, soknak bizonyul. Jobb ránéznem erre a blogra, mint a blogolosra, valahogy nem is tudom, jobb érzés, ha rámegyek, és látom, hogy blogspot, még ha a sablon 90%-ban megegyezik azzal, amit ott használtam, mégis van egy olyan érzet bennem, hogy bazmeg, ez blogspot, és tudok telefonról is pötyögni, ahogy tettem az elmúlt bejegyzésekkel, amiken nincs cím, mi az, hogy hiba történt a bejegyzés mentése közben, a kurva anyád, majd ne felejtsek el külön kontrolcézni közzététel előtt, szóval... mivan. Jahogy a telefonról való blogolást, még ha ratyi samsung minim van, aminek kisebb a képernyője, és csak imádkozni tudok, hogy egybefüggő mondatokat írjak, mert így könnyebb, gépelés közben tudom nézni könnyebben a teljes szöveget, tudom, hol tartok, hová akarok eljutni, és satöbbi, telefonról nem, ott látom az utolsó nem is tudom, 10 szót, és csokkolom, viszont most már nem tudom, mit akarok kihozni az egészből, a lényeg, hogy a blogol kezdőlapja milliószor szimpatikusabb volt, mint az itteni, ott olyan volt, mintha egy főtéren lettem volna vásár napján, és minden bolond megfordul, ki így feltűnösködik, ki úgy, itt pedig olyan, mintha nem is tudom, börtönben lennék, ahol van pár közeli cellatársam, akikről tudok, de van milliónyi több, akiknek a nevét sem ismerem, mert az oldal nem ad rá lehetőséget. És igen, ez egy nagy börtön. Mármint nem deep gondolat akart lenni, nagy börtön, mert milliónyi ember fér el benne, érted. Nem úgy nagy börtön, hogy JÓ!

Tehát

van egy darab új Slipknot szám, aminek megörültem.

És van lementve egy kép a Poets of the Fall fészbukoldaláról, amit jézusom, hogy repül az idő, július 8-án postoltak ki, és beakartam ide rakni, mert új album dátum, és új szám dátum, de most sem fogom, mert nincs kedvem keresgélni. 

Annyira elkeserítő, hogy történik valami, ami úgy él benned folyamatosan, mintha tegnap lett volna, majd mikor meglátod a dátumot, BANG, egy hónapja, ez szimplán... elkeserít, megölöm magam.

Az utóbbi hetekben szokott görcsölni a gyomrom mellett balra valami, nem tudom, mi, asszem, vese van arrafelé, mindenesetre elég rossz érzés, szerintem gyomormellettirákom van. 

Egy dologról sem írtam, ami a fejemben zajlott, inkább felkéne mindig mondanom mikrofonra, és csak simán berakni, jobban járnék, mint így, hogy csak halmozódik az, amiről szeretnék firkálni, de nem valósul meg, mert nincs hozzá igazán hangulatom. 

Mmmmaah.

Mmmmmmmmaaaaaaaaaaaaaahhhh.

Mindegy, Slipknot.