Sananáné

Kezd erősödni bennem a gondolat, hogy a fantasy filmekben/könyvekben található neveket úgy ötlik ki az írók, hogy belevágják a fejüket háromszor a billentyűzetbe. 

Szemét legyek

Aaa, imádom a sajtot, régebben nem volt kedvencem, de most az, nem rátéve valamire, mert olyan domináns ízzel annyira nem rendelkezik, inkább magában, csak az a fogyasztása kicsit költséges.

Egy hete elfelejtették az utcában elvinni a szemetet, most pedig lükvercben ment végig a kukásautó, legalább változatossá teszik a munkát, bár azt a kurva szemétládát visszatolhatnák rendesebben, nem majdnem az út közepén hagyva.

Fogtam egy méhecskét a szobámban pohárral és papírlappal, gondolkoztam rajta, hogy ott hagyom az asztalomon, míg meg nem purcan, aztán szépen papírra körbetekert papírt teszek állva, nyomok bele ragasztót, tartom, míg kicsit meg nem tartja magát a dolog, és így szépen a méhecskét telibevágom technokollal, mint ahogy azt régen tettem egy holtan talált léggyel, de nem volt hozzá szívem, így elengedtem.

Ami azt illeti, egy légy lecsapása után is gyakran van bűntudatom, szúnyog és hangya után nincs, azok rohadékok, a legyek is, csak azoknak kijön a bele, és azt olyan rossz nézni, meg amúgyis, csórikám lehet, hogy boldogan prezentálta a valahol bújdosó pajtásainak, milyen vicces, ahogyan nekicsapódik az ablaknak, én meg BAMM, TE KIS ROHADÉK, a hangyákkal és szúnyogokkal nem vagyok így, azokat kint is hagyom elrettentésnek a többiek számára.

Persze, ha egy légy birizgál reggel felkelés után, esetleg ő is ébreszt fel, akkor kitör belőlem a vadállat, és kínhalált hal. 

ÁJM Ö KRÍP

Hétfőn sikeresen nekimentem a fotocellás ajtónak a spárban, nem is tudom, hogy sikerült, de sikerült. A biztonsági őr, meg pár vásárló nézett, miért provokálja az a két méteres szörny a bejáratot, de hamar bepattantam a sorok közé.

Kedden pedig hazafelé tartva a vonaton leszállt mindenki a kocsiból, és a kalauz is átszállt másikra, ígyhát egyedül maradtam. Aaaah, szabadság, rögtön kitéptem a fülhallgatót a telefonból, hogy kihangosítva élvezhessem a zenét, hangosan énekeltem a Radiohead-től a Creep-et nnagyon keservesen, nagyon szenvedve, nyitott ajtónál vizeltem, mert majd pont azt hagyom ki, ha egyedül vagyok a vonaton, és rohangáltam felemelt kézzel fel, s alá.

Nem, nem rohangáltam felemelt kézzel. Nem volt felemelve a kezem. És csak egyszer futottam végig a folyosón.

Persze a borzasztóan rémes az lett volna, ha benézem, és a kalauz csak a vécére ment, nem szállt le, aztán bejött volna arra, hogy "you're so fucking special", és a formámat ismerve meglepő, de ez szerencsére nem következett be. Asszem, akkor szálltam volna le a következő megállónál, és a sínek mentén elindulok gyalog.

A lányok, a lányok

A lányok olyan aranyom teremtések. A lányok másképp tudnak örülni, mosolyogni, ahogy felkerekedik a szájuk, ahogy kivirul az egész arcuk, a lányok másképp járnak lányos lábukon a kis cipőikben, a magassarkúkban, amiket gyűlölök, a lányok másképp beszélnek a hangjukkal simogatják az ember fülét még akkoris, ha idegesek, a lányok olyan szépek, a lányok olyan lányok. Szeressük a lányokat.

Kivéve a picsákat, azok megdögölhetnek.

Babar

Ó, láttam elefántot is, asszem, életemben először. Gyöngyösön a cirkusz, és a böhöm nagy jószágok kint voltak a levegőn.

Nagyok voltak, és... szürkék. Aranyosak.

Indokolatlan zene, mert nem akarom külön bejegyzésbe tenni, itt meg elfér, mer' jó.

Az már mondjuk egy paprika

Ha elkísér valaki a boltba, és az illető nem vesz semmit, mindig vásárolok neki és magamnak valami csokit, kivéve, ha utálom.

Nagyon szeretem, amikor beülnek mellém a buszon, én kicsit összehúzom magam, ő meg szétterpeszkedik, ha legközelebb ilyen lesz, kilököm a folyosóra, nem fogom, de elfogok játszani a gondolattal, és jó lesz.

Egy néni megkérdezte az előttem ülő 15 éves formát, aki kívül ült, hogy foglalja-e, mire a paraszt bunkó hangnemben felelte az igent, majdnem széjjelbasztam a fejét az ablakon, szerencsére a néninek rá 2 mp-re szóltak hátulról, hogy van szabad hely. Igazából az ilyen neveletlen icipici geciknek beszólhatnék nyugodtan, mert visszaszólni úgysem mernének, ha bevágom...

ezt a képet, mert merj kötözködni egy hasmenéses emberrel, úgy lefossa a bokád, hogy ihaj!

Minden buszozás alkalmával, mikor zenét helyezek a fülembe, elsőnek a Don't stop me now-t játszom le, mert realizáltam, hogy a telefonomon található számok többsége hangulatlehúzó, ez meg olyan kis élettel teli, és váváv, meg alapból jó zene.

De tényleg

A halott emós a jó emós

Merménemá

Eastern europeans, ve ar very very vaylent

Amikor a csajhoz vagdossa hozzá a pénzt... imádom.

Vork! Vork! Vork!

Sírósdi

Utálom, hogy majdnem mindentől könnyek szöknek a szemembe. Ha nevetek, nem kell kis idő, hogy homályban lássak mindent, ha ásítok, 90%, hogy törölhetem meg a szemem is, ha megijedek szintén, így olyan, mintha rögtön már-már sírnék a félelemtől, és ha meghallok egy olyan hírt rádióban/tévében is gyakori az eset, mint ma amikor meghallottam a bostoni robbantást.

Nyavajogtam magamnak, amiért még mindig nincs új HIMYM, ám kiderült, hogy még a huszadik részt sem láttam, és tegnap jött egy újabb, szóvalll lesz mit néznem, óje.

Szeressük ezt a számot, tábortűz hangulat, zenés mesélés, jó. Persze a harmadik perctől a tábortűz körül tűzijáték robban fel, és hatalmas reflektorok világítják meg a területet, de attól még jó.

Égjen ma a gyertya.

Boldog születésnapot, Zsanibaba 

Kutyacicakutyacica

Reggel a buszon egy aranyis kisfiú, amolyan babaforma ült előttem pár üléssel, nézett rám a naagy szemeivel, mosolyogtam, már amennyire én képes vagyok a mosolygásra, majd összeráncolta a szemöldökét, én pedig bevágtam a grumpy cat képet, és rá se néztem többé. Aki nem tudja, mi az a grumpy cat, üsse be gugliba, hogy grumpy cat.

Nem értem a városi okosokat, csinálják a járdaszegélyt, kiszedik a régit, raknak bele újat, és a felbarmolt területet szurokkal öntik be, mer' az olcsó, de a kátyúkhoz nem nyúlnak, az már meghaladja a képességeiket, inkább szétcseszik a járdákat, mert milyen gyönnnnyörű lesz már az a szegély!

Az Ipoly pedig kurva félelmetes, mennyire kijött a medréből. 

shhsehwjwejnjsdmsd

Szétszakad a fejem.

Hála a jó égnek a tanárnőnek állítása szerint kötőhártya gyulladása van, ezért 1 óra elmaradt, így nem kellett vonatozni.

Próbáltam, milyen hamar csukom le a szemem, ha felé csapok, és sikeresen szembevágtam magam.

Nem értem magam, hogy ha fáj a fejem, miért hallgatok mégis max hangerőn zenét a buszon.

 Nincs itthon gyógyszer.

Utálom. 

Szagos halak

A már kiürült dezodorokat mindig megtartom, mindegyikből egyet-egyet. Nem azért, hogy gyönyörködhessek bennük, csupán a még érződő illat eszembe juttatja azt, mikor is használtam őket, mit történt akkoriban, és.. jó.

Szeretnék venni egy 54 literes akváriumot, ilyen komplettet tetővel, meg világítással, meg egyéb szarokkal, csak drága. Pedig csóri guppik már évek óta szenvednek abban az üvegtákolmányban, amit minden pucoláskor óvatosan emelgetek, mert nem tudom, mennyi a ragasztó élettartama, ami összefogja az üveglapokat, és bele sem merek gondolni, hogy az esetleg szétesik a kezemben. Persze, amikor csak vízzel van tele, leszarom, max a hosszabbítót ne kerülgesse, de ha hal is van benne, szerintem üvöltözve, rohangálva, sikongató hangokat kiadva kapkodnám fel a földről őket.

De megérdemelnék már a luxust. És kapnának 10 neon halat is, mert miért ne, vennék bele axolotlot még, csak az asszem, bántalmazná őket, pedig az axolotl is tök aranyos. A francokat, meg se merném fogni, és ha ránéznék, kiverne a frász a mosolygós fejétől. De jópofának mindenféleképp jópofa.

Láttál-e már fűben nyuszit?

A napokban megnéztem ismét régi kedvenc vígjátékaim, nevezetesen a 3 csupasz pisztolyt (a világűrösdis részt már nem veszem annak, az egy tévedés), a két nagy durranást, az airplane-eket valamint a top secret-et, tehát most szépen megfogalmazva az agyam telítődve van masszív agyfasszal. Airplane tetszett talán a legjobban. A szánalmas, mégis az adott jelenetbe szépen beleillő szóviccek, a színészek játéka, a karakterek ostobasága mind-mind eltalált volt a filmben. A második rész, és a Top Secret már nem jött be annyira, persze lehet, hogy csak azért, mert mire sorrakerültek, már annyira elfáradt az agyam, hogy egyszerűen nem volt erőm nevetni rajtuk, persze azok is okoztak pár vidám pillanatot.

És egy kis 18 másodperces részletecske az Airplane-ből :D nagyon fáradt poén, de nevettem

Mert

Szeretnék egyszer venni egy biciklit, egy olyan jobb fajtát, amiben van teleszkóp is, mert még sosem volt teleszkópos biciklim, de amikor régen kijártam tekerni, mindig szerettem volna. Megvenni életem első teleszkópos szerkezetét, majd elindulni lehetőleg szlovákia felé, de az sem baj, ha másik irányba, elindulni, nem tudni pontosan, hogy merre, csak tekerni és tekerni, amíg be nem sötétedik, amíg el nem ütnek (amire nagy esélyt látok 2-3 perc után), amíg le nem szakad a lábam, csak menni át az országhatárokon, be a kis falvakba, vidéki embereket ismerni meg más országokban, ahol senki nem válaszolna nekem, ha angolul kérdezek, mert valami behemót gyilkosnak néznének, nem törődni azzal, hol alszom, mert ott lenne a pad, vagy a fű, zsemlén és olcsó párizsin élni, miközben az EU keretein belül össze-vissza utazok hetekig, hónapokig. Ez jelentené nekem a boldogságot, ez lenne az, amire mindig vágytam, persze minél több a pénz, annál jobbakat ehetnék, talán telne mindig sajtos párizsire, esetleg néha vehetnék egy mizo túrórudit is. Nyilván sok pénz kéne hozzá még így is, de jó lenne. Nem tudni, hol vagyok, megörülni, ha végre valaki felel, más kultúrákba betekintést nyerni, fotózkodni idegen, kedves emberekkel, egy fotón sem vágni normális képet, mert utálom, ha fényképeznek, sőt, rajta sem lenni a fotókon, érezni a magányt, magamba borulni néha, majd belegondolni a hatalmas azabadságba, és csakúgy csavarogni Európában, majd hazatérni, és kinyírni magam visszacsöppenve a mókuskerékbe.

Jó lenne. Csak sosem lesz hozzá elég bátorságom.  

Mary and Max

Maryt a nyolc éves, magányos ausztrál kislányt foglalkoztat egy kérdés: hogyan születnek a babák más kontinenseken? Azt már tudja, hogy Ausztráliában a söröskorsók alján találják a csecsemőket, de mivel kíváncsisága nem hagyja nyugodni, levelet ír egy amerikai férfinak, Maxnek. Max egy 44 éves férfi, egyedül éli életét kicsiny lakásában állataival, és tart az emberektől, mert nem érti őket, nem tudja, mikor vidám az arckifejezésük, mikor komor. A lány levele kizökkenti mindennapi életéből, de elhatározza, hogy válaszol neki. Levelezésükből a korkülönbség ellenére barátság szövődik, egyre többet tudnak meg a másikról, és egyre több édességet küldenek egymásnak minden levéllel, ami Maxnek kedvezőtlen, hiszen már így is az "Anonim zabálók" gyűléseire kell járnia.

A film alaphangulatára a depresszív a legjobb szó, amire persze ráerősít a szinte színtelen világ, a szereplők kidolgozása, és egyáltalán a jellemük mind-mind ráerősít erre, de egy igazán aranyos és szép filmről van szó némi humorral megspékelve. A Mary and Max épp emiatt a hangulata miatt nem az a fajta film, amit egy popcorn mellett megnéz az ember, pár résztől kedvem támadt volna kiugrani az ablakon a melankólia miatt, sok bajom nem lett volna, de az üveg bizony bibissé tesz.

Amit még mindenféleképp ki kell emelni belőle, az a jól komponált zene. A filmben csaknem egész végig szól a tökéletesen odaillő muzsika, ami feldobja az egészet, hamár nem mondható rá, hogy rengeteget beszélnek benne.

Aki szereti a komor, de aranyos, szomorú, de szép filmeket, annak megér egy próbát tenni vele. A kinézet pedig nem szabad, hogy eltántorítson ebben.

Kinder

A bennem kialakult egyik legnagyobb hiba az, hogy már nem osztogatom a "második esélyt", elég egy embernek egy hibát elkövetnie, és engem elfelejthet, én elfelejthetem őt, ezt követve sokakat zártam ki az életemből az utóbbi hónapokban, mert elkövettek egy olyat, ami szerintem ostobaság, és ott a vége. Régen sokkalta toleránsabb voltam, régen még én görcsöltem más baján, régen én voltam az, aki segített. A szándék ma is megvan, a tudás ehhez már nincs, képtelen vagyok segíteni, mert elég egy rossz pillanat, elönti az agyam a méreg, a keserűség, a harag, és ha nem is mutatom ki, teljesen megváltozik a gondolkodásmódom egy szempillantás alatt, amit igyekszek nem kimutatni, de persze előbb-utóbb kibukik, és az illetőre zúdítom az egész hatalmas szartömeget.

Persze, hogy tudom, érzem, ez nem jó, persze, hogy tisztában vagyok a következményeivel, persze, hogy szeretnék változni, de én is úgy utálom, ha valahol azt hallom, "mától változni fogok", mert ez kurvára nem így megy, az ember nem változhat, csakmert azt akarja, becsapná magát, másokat, nyilván próbálok elnézőbb lenni, jobban nyitni a világ ostobaságaira, belátni, hogy ahogy én is, úgy más is sokszor követ el faszságokat, de nem csak az elhatározáson fog múlni az egész, mert ugyanúgy fel fog kúrni az emberek hülyesége, még hacsak egy hülyeségről is van szó, a legtöbb, amit tehetek, hogy már akkor elmondom a véleményem, és nem fojtom magamba, hogy később egyszerre ömöljön ki belőlem mindaz, amit gondolok.

Mindig lesznek emberek, akikkel beszélhetek, nem félek attól, hogy teljesen magamra maradok, mert képes vagyok kommunikálni, csaképp ezeket az "alkalmi" társulásokat elvesztem, és noha fognak jönni újak és újak, jó lenne, ha nem kéthetente változnának a viszonyok, nem akarom, hogy mindenki egy életre maradjon, annyit szeretnék, ha nem lennék olyan, aki üldöz, aki taszít, ha számára kényelmetlenné válik a helyzet.

Vannak emberek, akiket egyáltalán nem sajnálok, vannak, akiknek örülök, hogy elküldtem őket a faszba, mert csak púpok voltak a hátamon, de vannak ezek ellenkezői is, és ami bánt, hogy nem bánt, nem érzem azt, hogy hiányoznának, mert van helyettük más, és azok helyett is lesz más, de szükségem lenne legalább egy állandó pontra, és nem azért, hogy nyávoghassak neki, hogy önző mód kihasználjam, hogy legyen kire támaszkodnom, nem támasz kell, csupán a tudat, hogy ha kell, akkor ő ott van. Nem arra vágyom, hogy kihúzzanak a szarból, hogy valaki mondja folyamatosan a minden rendben lesz dumát, egyszerűen csak valakire.

Rengeteg embert bántottam meg, többet, mint az vállalható lenne, ebből sokan érdemelték ki, mert az önzőségtől elvakultan azt sem látták, hogy vannak mások is, de sokuknál tudom, hogy nem érdemelték meg, vagy legalábbis nem teljesen azt, amit tőlem kaptak. Ha a bejglibe csípőset tesznek, jobban kiérezzük, mert nem számítunk rá, mintha olyat fogyasztanánk, amiben eleve van, az emberek is jobban meghőkölnek, ha kiontom a véleményem olyan stílusban, amilyenben, mert nem arra számítottak, mert nekik én vagyok a mindig jókedvű, mindig vidámságot hozó, amivel nincs is baj, mert nem akarom a depresszív oldalam mutogatni mindenfelé, mint régen, persze néha nem árt, mert a lónak is két oldala van, csaképp még keresem az arany középet.