Nem tudom, hogy ha még létezne olyan, hogy blogol, többet írnék-e, vagy ugyanúgy tennék az egészre. Valszeg az előbbi. És nem tudom, hogy az utóbbi majdnem tíz évben telt-e el ennyi idő úgy, hogy ne pötyögtem volna a kis internetes naplómba valamit. Pedig annyi dolog történt, és mégis semmi. Ha belegondolok, hogy régen azt is beblogoltam, hogy bal, vagy a jobb herém viszketett jobban, most pedig, mikor lenne téma bőven nem írok semmit, rossz érzés fog el, mert érzem, hogy ennek a szokásnak, a berögzülésnek is lőttek. Most is csak a bűntudat hajt, hogy valamit kéne, valamit akarok, hogy mégis adjak életjelet, hátha egyszer idetéved egy régi blogolos, hogy mivan velem, és látja, hogy nem írtam mióta, még a végén halottnak gondol.
Dehogy téved.
Nem tudja ezt a címet szinte senki.
Akik meg tudják, azokkal nem tartom a kapcsolatot.
Ahogy jóformán senkivel onnan.
Sajnos.
Vagy nem sajnos.
Az a sajnos, hogy még most is siratok kicsit egy olyan dolgot, aminek már franc tudja mióta vége.
Elhatároztam, hogy nem kezdeményezem többé. Mármint régebbi ismerősökkel, hogy nem én leszek az, aki keresi őket, majd ha megszakad újra a kapcsolat pár napra, hétre, ismét ír. Ezzel olyan jól haladok, hogy hetek óta az ismerőseim 90%-a szarik a fejemre. Nem tudom, ez milyen érzést vált ki belőlem, hogy mit gondolok erről, elszomorít-e, vagy csak kiábrándít, esetleg hidegen hagy a tény, hogy ha én nem keresek senkit, akkor engem sem fognak soha.
Kicsit szomorú, kicsit nem érdekel. Legalább így mindenkinek jobb, nem kell beszélgetniük velem, mert ha nem keresnek soha, ha nem beszélgetés zajlik, sokkal inkább én írok ők válaszolnak, akkor minek is fájjon a szívem miattuk. Nem akarok én erőszakoskodni. Ha valamit is számítanék, érdeklődnének.
Ugye?
Szóval ezek mennek.
Szeretnék számítani.
Rossz amikor azt gondolja az ember, hogy bírják a fejét, majd tudatosul benne, hogy ez mennyire nincs így. Hogy csak azért beszélgettek vele, mert illetlenségnek gondolták volna a nem válaszolást.
Vajon az a pár ember akivel tartom a kapcsolatot még kedvel? Vagy csak sajnálkoznak, amiért nem fogyunk ki a témából, és alig várják, hogy ez megtörténjen, majd ne kelljen többé hallaniuk felőlem?
Mivan, ha idegesítek mindenkit?
Ha untatok mindenkit?
Ha már képtelen vagyok fenntartani emberi kapcsolatokat?
Régen olyan könnyű volt, olyan sokan kerestek, olyan sokakat kerestem, olyan sokat beszéltem, gépeltem, mosolyogtam nekik, ők mosolyogtak nekem, és jó volt.
Én változtam, vagy ők?
Én nem voltam képes változni, vagy ők nőttek túl rajtam?
Sajnálom, kedves régiek.
Sajnálom, hogy változtam, sajnálom, hogy változtatok, sajnálom, hogy nem változtam, sajnálom, hogy eltávolodtunk, sajnálom, hogy már nem tudhatjátok meg, hogy sajnálom, és ha megtudnátok, ha tudtotokra adnám, akkor tartana a jókedvem pár napig, pár óráig, amíg újra beszélünk, majd ismét fennállna a szituáció, hogy többé már nem. Miattam, miattatok, valaki, valami miatt.
Sajnálom, hogy ez lett.
Szeretnék számítani.
