Borotvahab

Olyan borotvahab van itthon, amilyet emlékszem, apám is használt, amikor kicsi voltam. Nem azért említésreméltó, mert apámat juttatja eszembe, akivel évek óta nem beszéltem, sokkal inkább azért, mert számomra "felnőtt" illata van. Kicsit szokatlan érzés, ha belegondolok, aki a tükörből visszanéz rám, az már egy felnőtt férfi, az már én vagyok. Persze változhat a hajam, a szakállam, hízhatok, fogyhatok, de alapokban változni már nem fogok, ez az arc fog visszatekinteni már örökre mindenkire. Amikor az utcán járok-kelek, szeretem nézni az embereket. Nyilván mindenki, köztük én is azt gondolja magáról, hogy ő kicsit másabb, mint a többi, bár az idő elteltével kezdem azt hinni, én tényleg különbözök az átlagtól, és nem jó értelemben, mindenesetre miközben figyelem a többieket, néha próbálom elképzelni őket gyereknek. Elvégre mindenki volt, még ha nehéz is belegondolni, mindenki ugyanúgy várta a mikulást, a jézuskát, mindenki ugyanolyan izgatott volt karácsony előtt pár nappal, mindenki agyalt, minek öltözzön be a farsangon, mindenki létezett abban a tiszta állapotban, amikor nincs abszolút semmi gondod azon kívül, hogy mit kérj születésnapodra, hogy a kirakóval foglald el magad, vagy inkább legózz. Miért kell ilyen bonyolultan működnünk később mégis? Mindenki, pontosabban a szerencsések, de a túlnyomó többség olyan boldog gyerekkorában. Aztán már 13-14 évesen, ami így visszatekintve olyan korainak tűnik el kell döntenie, mit akar csinálni, szakmát akar tanulni, vagy gimnáziumba szeretne menni, jönnek a szerelmek, jön az érzés, hogy a hülye felnőttek, jönnek a többiek, akik azt gondolják, akkor már bizony felnőttnek számítanak, és annyira hirtelen szakad az ember nyakába minden, hogy  nem győzi kapkodni a fejét. Akkor jön meg úgymond az eszünk, akkor nyílik ki a csipa, hogy a világ nem legóból és nagyszülők látogatásából áll. 

Mivan, ha elmennék egy szakemberhez, és megállapítaná, hogy mentálisan sérült vagyok? Miért állapítaná meg? Mit nevezünk annak? Miért nem tudunk nyíltan beszélni a gondolatainkról akárhol, a viselkedésünkről, amikor egyedül vagyunk, miért vannak tabuk az emberek közt? Elvégre ezek miatt gondoljuk magunkat különlegesnek, azt hisszük, amiért képesek vagyunk beszélni a fejünkben, és különböző hangokat felidézni, akár zenelejátszónak használni az agyunkat, ami néhol pontatlan, már mi vagyunk az atyaúristenek. Egyszer bevettem nővérem taknyos zsebkendőjét a számba, hogy lebetegedjek, mert nem akartam iskolába menni, amit még senkinek nem mondtam el, mondhatni ez itt a premiere ennek a gondolatnak, nem rágtam össze, csak kicsit összébb szorítottam a fogaim, de nem.... jött ki semmi, attól elhánytam volna magam. Mindez talán semmis, de nem elhanyagolható információ, hogy azt a zsebkendőt a kuka tetejéről szedtem le. Utálom, hogy farmvilles ismerőseim is vannak, akik küldözgetnek felkéréseket, mindig azt hiszem, valaki írt. Persze az esetek 95%-ban csak felkérés. Miért? Miben változhattam? Jól tudom, hogy ha befuccsol egy beszélgetés, ahogy azt (asszem) taglaltam 1-2 bejegyzéssel lentebb, az én hibám, mert egyszerűen nem érzem magam képesnek arra, hogy hosszan elcsevegjek valakivel, nyilván van kivétel, hogy a másik fél is seggfej, de a többségben én, csakis én, és ettől annyira ostobának érzem magam, annyira jelentéktelennek, hogy karónak dőlnék, pedig tudtam én hajdanán beszélgetni, öt emberrel egyszerre órákig, szünet nélkül, de most... most semmi, jó, ha van egy, akivel úgy-ahogy megy, kéne valamit állítanom az agyamon, de nem tudom, mit, szeretnék meghúzni pár csavart, ami kilazulhatott az évek alatt, de nem tudom, melyek azok, bárcsak tudnám, nem kívánom azt, hogy minden legyen olyan, mint évekkel ezelőtt, úgysem lesz, én sem leszek olyan, de a beszédkészségem valahogy visszaszerezhetem. Bárcsak tudnám, hogy.
Nem olyan, mintha minden rosszabb lenne? Nem a hirtelen romlásról beszélek, inkább a rozsdásodásról. Mint ahogy régen összegyűlt a család karácsonykor, régen mentünk málnát szedni dédimhez, és ahogy telnek az évek, úgy halványul az összes ilyen, úgy halnak meg a rokonok, úgy szűnik meg minden. Persze vannak jó pillanatok, amikor jól vagyunk hetekig, hónapokig, és nem gondolunk bele ezekbe, de ha kikerülünk ebből a boldogságvárból, akkor rádöbbenünk, mennyi minden változott körülöttünk, olyan dolgok, amik már visszafordíthatatlanok.