Júniusban valamikor ismét összejöttem Rékával. Nem akartam nagyon emlegetni se itt, se máshol, mert tudom, hogy páran -joggal- hülyének néztek volna, ami nem is érdekes, de őt is ócsárolásokkal vették volna célba. Az elején úgy voltam vele, hogy oké, legyen, majdcsak kialakul valami kötelék, és szarni bele, elvégre nem volt könnyű ismét szeretni valakit, aki úgy bánt az emberrel, mint egy megrágott szarral, de ahogy telt-múlt az idő, kezdtem megszeretni minden hülyeségével. Vágytam a társaságára, még ha viselkedésem gyakran nem is volt száz százalékos, azonban most (meglepetés) vége. Nem mondom, hogy nem fáj, mert iszonyatosan, egy sírógörcsszerű valami után most kicsit könnyebb, mert ismét nem az a rossz, hogy vége lett, persze az is, hanem, hogy sikerült bunkóznia. Miért kell ezt csinálni? Mire jó ez az egész? Szombaton még megvoltunk, és este, mintha bomba robbant volna. Reménykedtem, hogy jobb lesz, reménykedtem, hogy megbékél, ilyenkor minden morzsa egy apró kis fénysugár, még ha szimplán egy pontot is ír, de nem. Zokogva néztem végig a gépen lévő képeket törlés előtt, az állatkerteseket, ahogy pózolt a gyöngyösi tájban szélesen mosolyogva, mint egy óvodás, ahogy etette az állatokat, és próbáld igazságos lenni mindegyikkel.. tudom, hogy idővel jobb lesz, legutóbb is túléltem, most is sikerülni fog, szimplán nem is tudom... ezért szar tervezni. Úgysem sikerül soha. Nyilván a pesszimista hozzáállás nem segít semmit, de próbáltam én már pozitívan nézni mindent, de baszhatom, ha próbálok beletalálni a szemetesbe, és nem sikerül ezredszerre sem.

Miért vagyok ennyire naiv? Miért nem tudok erős lenni? Miért kell ennyire mélyen nyomorultnak lennem? Én is szeretnék boldog lenni, terveztem ezzel a lánnyal, gondolkoztam, mit-hogy-mikor, lekötötte a gondolataim naphosszat, és mindez szertefoszlott. Mindenben, amiben bíztam, amiben reméltem, most ismét megsemmisült.