Ismét rászoktam az esti sétákra, így megint én lehetek az arrafelé még éjjel ablakon kinéző emberek számára az a magas monstrum, aki creepyn hintázik a teljes sötétségben a nyikorgó játékszeren, amivel gyakorta teszek jót, mivel valakik, gondolom, unatkozó fiatalabbak mindig feltekerik a hintát a rúdra. Néha megsajnálom, ahogy ott van feltekerve, olyankor mintha egy síró kisgyermeket oldoznék el, akit fához kötöztek, és megdobálták paradicsommal. Mindig abba a hintába ülök, hogy hasznosnak érezze magát, nem tudom, hogy ennek örül, vagy felsír, és könyörög, hogy szálljak ki végre.
Igazán lekéne szoknom arról, hogy a tárgyakat megsajnálom, és ennyire kötődöm hozzájuk.
Próbáltam megsimogatni egy fehér macskát, ami folyamatosan nézett a lámpafény alatt, mintha színésznek érezte volna magát, aki épp előad valamit, vagy mintha egy égi fény világította volna be a megoldást az életemre, de elrohant. Macskáról jut eszembe, az egyik hozzánk tartozó, aminek színe szürke fogott egy egeret. Csak azt láttam, hogy az út szélén nagyon lapít, majd elkezdett kétlábra menni, és pofozni valamit a levegőben mancsaival, mikor megközelítettem, elfutott ő is, lévén, hogy valamiért utál, de az áldozatot ott hagyta. Még élt, pislogott, és úgy végeztem volna vele, annyira szerettem volna megölni, hogy ne szenvedjen tovább, csak rátaposni egyet a cipőmmel, és nem kell azt a sok szart átélnie, de ha egy hintát megsajnálok, egy egeret sem fogok megölni, akármennyire is tudom, hogy már biztos a halál, mozogni már nem mozgott, csak láttam, amint pislog. De mikor eljöttem onnan, a macska visszament rögtön, remélem, azzal a mozdulattal el is harapta a torkát. Hosszabb séta előtt még elnéztem oda, hátha esetleg ott kijátszotta magát, és elhagyta, de már hűlt helyét találtam.
Találtam egy helles dobozt, azt is vittem magammal, hogy kidobjam a fémes konténerbe. Útközben jutott csak eszembe, hogy ez valószínűleg még az a hell lehetett, amit hatvanban vettem, de mellé másik italt is, így hazahoztam, és gyorshűtés okán beraktam a fagyasztóba, természetesen bealudtam, és teljesen megfagyott, mire kivettem. Ezt a hellt még akkor vettem, amikor együtt voltunk, amikor a folyóparton feküdtünk, és szemünkbe sütött a nap. Rémes, mert most akármire ránézek, az jut eszembe, hogy neki mi köze volt hozzá, még a fájdalomcsillapítós gyógyszerre is, aminek a levelét hajtogatással próbáltam eltépni, amikor pesten vártunk a buszomra. Tagadni sem tudnám, hogy hiányzik. Hiányzik, mert bár tudom, hogy mennyire bántó tud lenni, tudom, mekkora fájdalmat tud okozni, mégis jó embernek gondolom. Noha minden bizonnyal az enyémmel is, mert nem lenne alap dolog az ilyen fajtadolgok sorozatos elnézése, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy van valami az agyával is, mert így normális ember nem kattan be egyik pillanatról a másikra, mindenki agyát elönti a szar időnként, amikor olyanokat mond, amiket megbán, de általában már a kimondott szó utáni pillanatban bekövetkezik ez, nála kicsit tovább tart, mire leesik a tantusz, mit nem úgy kéne csinálni, ahogy. Nem is hibáztatom, beszéltem valakivel az egészről, elmondva, milyen voltam én, milyen volt ő, és mikor mondta, képzeljem el fordítva, hogy én vagyok egy olyan lánnyal, aki határozatlan, aki alig mutatja ki, hogy szeret, aki féltékeny, és be kell látnom, csoda, hogy idáig elviselt, mindössze talán jobb lett volna, ha komolyan megszólít, és elmondja, mi az, ami igazán bántja, nem két röhögcsélés között jegyzi meg. Akkor tudtam volna változtatni. Kicsit bánt, hogy úgy látom, neki nem fáj ez az egész. Nyilván mindenkinek megvannak a maga problémái, nem vitatom, nem is akarom, hogy magába roskadjon, szimplán... nem is tudom.
Hónapokkal ezelőtt mindig kívántam éjfélkor, tegnapelőtt láttam hullócsillagot, és azon kaptam magam, hogy automatikusan azt kívántam, mint akkor minden nap éjfélkor. Hogy legyen minden rendben köztünk. És fene tudja, most is kívánnám-e. Annyira össze tud zavarodni ilyenkor az ember, annyira nem tudom, mit érzek, annyira kétes minden..
Gondolkoztam az elmúlt napokban, főleg séta közben, elvégre mi mást csinálhatna az ember, ha nem azt, hogy jártatja az agyát. Gondolkoztam arról, hogyan tovább. Kutyából nem lesz szalonna, ha nem segít neki senki, de jobb híján meg kell próbálnom kilépni a komfortzónámból miután megvolt a szakdolgozat, a záróvizsga, és minden oké. Először is terv lenne egy pesti albérlet, mert ha itt elkezdek akár egy hónapot is dolgozni, érzem, vége a dalnak, és itt ragadok, ez meg egy kicsiny város, oké, hogy pest másfél óra, és akár fel is járhatnék, de ezt az ötletet eleve elvetettem, inkább szeretnék valami olcsó albérletet, még ha bkv-val is kell letolnom azt a másfél órát. Valamikor a közeljövőben elkezdem a nyelvvizsgát, mert my is speak englesh, ha tanár kicsit helyrerakná a fejemben a nyelvtant, akkor menne, mint a karikacsapás, pesten meg már nem olyan nehéz munkát találni, még ha kezdetekben el is kell mennem valami minimálbéresre, ahol nem számít, hogy van-e nyelvvizsga, vagy sem, csak hogy van-e két kezem, majd aközben keresek folyamatosan jobbakat. A fogyás meg már marad addigra, amikor ott fogok létezni fent, mert enni biztos nem fogok tudni sokat, és a jelenlegihez képest minden bizonnyal többet fogok mozogni. És ki tudja, talán találok valami pesti lányt is, aki motiválhat. Szar úgy élni, hogy a világon semmi sem motivál, csak a szerelem, mert ha az elvész, akkor bizony annyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése