Érzek egy csomót a hónom aljánál. Nem annyira fájdalmas, sőt, szinte semennyire. Utánanéztem, és  ahogy olvasgattam, ez akkor jó, ha fáj, elvégre szimpla gyulladásról van szó. Várok vele pár hetet, mielőtt elmennék orvoshoz, ha elmúlik, elmúlik, ha nem, hát várok, míg elmúlik.
Néha szimplán hozunk szar döntéseket, amik a pillanat hevében, vagy nem hevében, az átgondolás alatt, mielőtt nem döntünk mellette véglegesen még nem is tűnnek annyira vészesnek. Persze fejben gyorsan eljátszunk a gondolattal, a következményekkel, hogy ebből mi eredhet, mi lesz a vége, ami miatt esetleg majd szánakozhatunk. Nem tudom, az én életemben hoztam-e egyáltalán helyes döntést, annyira vágytam a jobbra, annyira akartam mindig, hogy bekövetkezzen a jólét, a boldogság, hogy igazából sosem gondoltam bele a következményekbe, mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez most jó lesz, ettől most jobb lesz. Én csak egyszerűen szerettem volna boldog lenni. Szerettem volna azt az állapotot, amikor persze vannak gondok, hiszen azok mindig, de nem érződnek hatalmasnak, és minden nap szomorúan fekszel le, mert 8 óráig meg kell szakítanod a mosolygást.
Kiskoromban sem vágytam igazán másra. Emlékszem, kábé... nem is tudom, hét-nyolc éves lehettem, mikor kezembe akadt egy donald kacsás könyv, amolyan kis rövid 20 oldalas, aminek a teljes szövege elfért volna egy lapon. Egyedül voltam otthon, félhangosan olvastam, és úgy tettem, mintha a kölkömnek olvasnám fel. Csak arra tudtam gondolni, hogy én nem leszek olyan, mint az apám, hogy ha nekem családom lesz, nem fogok megannyiszor részegen hazatévedni, és szarni bele az egészbe.
Szánalmasnak érzem magam. Miféle hét éves fiúgyerek olvas fel hangosan egy mesekönyvet, mintha 30 évvel később lenne, és a saját gyermekének tenné mindezt? Annyira vágytam már akkor valakire, aki mellettem lehet, annyira akartam már akkor, hogy minden rendben legyen, annyira irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek minden rendben volt a családban, és azt gondoltam, ha nekem nem adatott meg ez, akkor majd én megadom a sajátomnak, ha lesz,
Napról napra egyre jobban úgy érzem, hogy képtelen vagyok erre az egészre. Arra, hogy találjak valakit, arra, hogy megtartsam, arra, hogy elnyerjem valaki tetszését.
Ahogy képtelen vagyok kinyilvánítani az érzelmeim szemtől-szemben, és ki is tudna kedvelni valakit, aki egyszerűen kínos.  Írásban még csak-csak kifejezem magam, de ha nem tudom kinyögni a gondolataim élőben, veszett fejsze nyele az egész próbálkozásom, hogy boldog legyek.
Mindenkinek mást jelent a boldogság, nekem csak annyi kéne, hogy ne legyek egyedül. Gyerekes siránkozás az egész, egy olyantól, aki képtelen bármit kezdeni magával, ha egyedül van.
Szánalmas vagyok. Szánalmas voltam a rossz döntéseimnél. Nem érzem magam alkalmasnak semmire, pedig annyira de annyira szerettem volna jó lenni, annyira szerettem volna boldog lenni.
Túlságosan jól értek ahhoz, hogy akarva-akaratlanul felperzseljek magam körül mindent, majd a hamuból próbáljak meg megformázni valamit. És látom, hogy újra, és újra összeomlik.