Epilógus

Volt elég idő gondolkodnom, adtam magamnak elég időt arra, hogy az elejétől a végéig átgondoljam ezt, átgondoljam azt, de mit is ér az egész, ha minden alkalommal, mikor az átgondolásra sor kerül más-más vélemény ölt alakot a fejemben.

Az a dolog amiért legutóbbi bejegyzésekben sírtam-ríttam a múlté, azonban úgy érzem, szükségem van egy levezetésre, egy epilógusra az egésszel kapcsolatban, egyfajta összefoglaló, ahogy a televízióban összefoglalják a híreket röviden, úgy rakom egy parányi csokorba mindazt, amit éreztem, ami nyomott, ami miatt eljutottunk, eljutottam addig.

Réka. Már a név leírása is idegen, nem írtam le ezen betűket ebben a sorrendben egy ideje, mégis mikor meghallom valahol, mikor szemem elé kerül, nem tudom, mit érezzek, közömbösséget, vagy indulatot. Réka. Máshogy érintik az ujjaim a billentyűzetet, valahányszor legépelem. Réka. Furcsa.

Nem én voltam az, aki elrontott mindent. Nem én voltam a hibás mindazért, ami köztünk lezajlott, szerepem volt benne nem tagadom, sosem mondanám, hogy tökéletes voltam, azonban az első és az utolsó szeget a koporsóba ő verte bele. Azon az estén tavaly ősszel mikor megcsalt, úgy volt, hogy lejön a hétvégére, és boldogok leszünk. Azon az estén mikor megcsalt, én épp azt éreztem, hogy jól vagyok, vidáman, és kissé elmebeteg módon futkároztam a sötét utcákon, élveztem a hajnali csendet, ami leült, belül mosolyogva nézegettem meg a közeli helyeket, meddig vannak nyitva, ahová esetleg beülhetnénk. Azon az estén nem tudtam, hogy épp viszket a pinája, és nem bírja tűrtőztetni magát, azon az estén nem tudtam, hogy lerészegedett testét használják, miközben én örömmel telve szökkentem egyik helyről a másikra, jegyeztem fel a fejembe a nyitvatartásokat, és képzeltem el, ahogy majd én vele sétálok együtt azokon az utcákon.

Jött a siránkozás, az összeveszés, a havonta beszélés egy rövid időre, majd júniusban úgy alakult, hogy a rövid idő hosszabbra nyúlt, beszéltünk a dolgokról, én megbocsájtottam. Én meg. Úgy lett, hogy akkor megint elölről, és noha megbocsájtottam, nem felejtettem el mindazt, amit tett velem. A legrosszabb tán az volt, hogy nem is emlékezett arra, ahogy beszélt velem, arra a stílusra, amit egy utolsó gyilkos, egy tolvaj, egy erőszaktevő érdemelne, holott akkor a legnagyobb bűnöm az volt, hogy szerelmes voltam belé. Szerettem azt a lányt teljes szívemből, a világot odaadtam volna neki, ha tehetem. Júniusban ő egy tökéletes kapcsolatot akart velem kialakítani. Éreztem rajta, hogy most jól akarja csinálni, hogy nem akarja elrontani, de mégsem hagyott nekem időt arra, hogy megszokjam a helyzetet. Korántsem volt olyan, mint legutóbb, sem a beszédek, sem a köztünk lévő kémia nem volt meg olyan intenzíven, egyszerűen kicsit elhaltunk. Csodálkozott, miért húzom fel magam azon, ha a drogokat említi. Persze nagyon kellemes volt megkapni az sms-t egy héttel a megcsalás előtt, miszerint "Szerintem ma meghalok". Nagyon kellemes volt hívogatni percenként, borzasztóan élveztem azt, hogy nem veszi fel, hogy nem reagál az sms-ekre, holott tudta, nagyon jól tudta, tisztában volt azzal, mit éltem át Zsanival annó, és ő gondolta, eljátssza ezt. Sírva vette fel végül a telefont, közölte, hogy drogozott. Elnéztem. 

Valahányszor viccből felhozta a drogokat az játszódott le a fejemben. Valahányszor viccből felhozta a részegséget, az egy héttel a kábszerezés után történtek játszódtak le a fejemben. Nem értette, nem fogta fel, miért hozom fel a megcsalást, nem tudta felfogni, hogy noha megbocsájtottam, azt úgy nem tudom elfelejteni, még ha ő így is tett vele. 

Tudtam volna szeretni őt úgy, ahogy tavaly, képes lettem volna rá, ő azonban annyira erőltette az egészet, annyira láttam rajta, hogy elvárja tőlem a tökéletes viselkedést.

Leutazott a Balatonra egy hétre nyáron egy barátjával, felhívott, hogy ő épp egy házibuliban van, és kicsit ivott. Nem értette, miért nem vagyok boldog a telefonban. 

Programot szervezett azzal, aki szerelmet vallott neki, majd nem beszéltek. Miután ismét kapcsolatba kerültek, már vele tervezett egy októberben esedékes programot, nem velem. Nem értette, mi ezzel a probléma.

Persze bunkó voltam vele ezúttal én is, persze nem csak ő volt a rossz. Mégis nagyban hozzájárult a dolgok elcseszéséhez.

Azt mondta, gyerekes vagyok. Lehet. Biztosan. Ő beleharapott a vállamba csakúgy az utcán, mit kellett volna tennem, viszonozzam azzal, hogy ráharapok a térdkalácsára?  Akkor tán nem lettem volna gyerekes? Azokat a dolgokat utálta bennem, amikért megszeretett tavaly.

Olyan volt, mintha megnézett volna egy filmet, amiben a fiú végtelenül romantikus és imádja a lányt, majd eldöntötte volna, hogy neki ez kell, és belőlem próbált volna faragni egy olyan karaktert. 

Ezt nem én rontottam el elsősorban.

Zsanihoz szoktam beszélni azóta is. Mikor-hogy, ritkábban-gyakrabban, azonban, miután szakítottunk tavaly, és idén, mindig azt kértem tőle, hogy segítsen, vagy hogy adjon valami jelet. Beszélgetésem vele valódi beszédnek kell elképzelni, kisétálok az ajtón, keresem a holdat, ha nem találom, megjegyzem Zsaninak intézve a kérdést, hogy miért bújt el, majd az eget fürkészve suttogva elregélem neki minden bánatom. Olyan ez, mint imádkozni egy istenhez. Júniusban minden este kimentem legalább egy kicsit, kértem, hogy adjon valamit, amiből rájöhetek, hogy Rékával kell-e maradnom, vagy sem. Végül adott. 

Nem szomorú voltam augusztusban, sokkal inkább feldúlt, dühös magamra, rá, amiért ismét ez történt.

Abba kell hagynom azt a rémes szokást, hogy alapvetően mindenkit jónak ítélek meg. Hogy törekszem a jót meglátni az emberekben. Réka apja megosztott egy gyermekkori fotót róla, amin jelmezbe bújt farsang alkalmából, legalábbis gondolom, hogy azért öltötte magára. Már a jelmezben sem vagyok biztos, viselt-e. De úgy emlékszem, igen. Mindig eszembe juttattam azt a képet valahányszor haragudtam rá, mert azon még egy kis tudatlan kezdő volt az életben, aki vidáman vigyorgott a kamerába, rá az apjára, az anyjára, vagy akármelyik rokonra, és boldog volt azért, mert felvehette a jelmezét. Mindig erre a képre gondoltam, mert ártatlan rajta. Mert jó rajta. 

Hittem abban, hogy mindenkiben lakozik még valami a gyermekkorból, ami nem lehet más, csak jó, hiszen akkor ha nem is minden egyes ember, de a túlnyomó többség még tiszta és ártatlan. Réka kiölte belőlem ezeket a gondolatokat, tett arról, hogy ne lássam meg többé a jót mindenkiben, tett róla, hogy rájöjjek, valakiben szimplán nem maradt emberség, maximum annyi, amennyit képes megjátszani.

És én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindent elnézzek neki. Szerettem annyira, hogy inkább elnéztem, mintsem elveszítsem.

Ezt kaptam én tőle, ez maradt nekem hátra. 

Olyan vagyok, mint ez a légy, ami épp a szobában kering. Folyamatosan kapok felé, veszélyt jelentek rá nézve, ő mégis mindig visszarepül. 

Rég maradtam már fent eddig, és már tudom, miért.