Akartam menni sétálni, ha már az alvás nem megy, de mikor megláttam a holdat, és az átfutó fátyolfelhőket előtte, az elég is volt ahhoz, hogy tizenöt percig bámuljam a ház oldalának dőlve. Van valami túlvilági az esti égbolt látványában. 

 Írtam neki. Noha már több, mint egy év telt el, és noha akkor fájdalmat okozott, nem gondolom azt, hogy utálnom kéne, azt viszont annál inkább, hogy talán szüksége lehet valakire, aki segíthet. Amúgyis mire megy az ember azzal, ha utálkozik, és köpköd, persze vannak pillanatok, persze vannak bűnök, persze, én is, bár az én utálatom sem nevezném kifejezetten utálatnak, egyszerűen csak szeretném, ha ebben a szent percben megdöglenének, nem akarok én szenvedést, nem akarok lassút, csak most múljanak el, hogy másnak ne okozhassanak akkora fájdalmat. És persze, rendben, közöm sincs hozzájuk, de tudom, mit tettek, és ennyi is elég. Pontosabban közöm van, csak közvetetten. 

Mindenesetre kíváncsi leszek a reakcióra. Hogy elfogadja-e, vagy elsiklik felette.

Azt pedig egyenesen utálom, hogy január 18-án nem fagyok szét, ha pólóban, és széthúzott széldzsekiben indulok útnak éjjel.