Annyira nincs kedvem semmihez. Fura, ahogy az ember unatkozni tud. Rengeteg mindent lehetne csinálni, sétálni, elmenni valahová, beájulni a tévé elé, milliónyi érdekes, vagy szimplán szórakoztató videót nézni, és mégis hajlamosak vagyunk az unalomra. Ilyenkor jó, ha van kikkel beszélni. A hónapok, évek alatt kialakult bennem egy nem is tudom, egy folyamatos szorongás, ha másokkal való beszédről van szó. Borzasztóan ritkán merek kezdeményezni. Egyfolytában arra gondolok, mivan, ha zavarok, mivan, ha a hogy vagyolás után megáll az élet, és bebizonyosodik ismét, hogy azzal, akivel egykor sokat beszéltem, már nem megy úgy. Plusz olykor, ha más ír, egyszerűen úgy érzem, azért tette, mert unatkozik, és nincs más, amitől szintén elkedvtelenedek. Nem könnyű magamnak lennem. Nyilván más ez olyanokkal, akikkel majdnem minden nap váltok pár szót, de a többség lemorzsolódott. Sajnálom, mert ha belegondolok, pár éve mennyi emberrel beszéltem normálisan, a mostani állapot inkább hasonlít egy 80 éveséhez, aki már elvesztett mindenkit.