Az apai mamám pár napja eltávozott. Mondhatni elfáradt, kórházba szállították, majd az ott eltöltött pár éjszaka után csendben elaludt. Szegény papa... belegondolni sem merek, mit érezhet, milyen lehet elveszteni valakit úgy, hogy majdnem hat évtizedig minden nap láttad, beszéltél vele, szeretted.
Aznap, mikor elhunyt, még vele álmodtam. Bár ezt nem tartom olyannak, amiben esetleg "meglátogatott" volna, elvégre tudtam az állapotáról, foglalkoztatott a dolog, így beleszőhettem akaratlanul is.
Nem láttam őt olyan gyakran, hogy borzasztóan megrázzon az egész. A puszta tudat, hogy már soha többé nem is fogom az, ami fáj.
Félt vajon a kórházi ágyon? Vagy kicsit várta már? Nem gondolom, hogy így a papám is sokáig fogja húzni. Már tíz éve mondogatja, mennyire unja az egészet, így pedig, hogy ez is bekövetkezett... Milyen érzés lehet teljesen legyengülve, szinte vegetálni egy ágyon, és tudni azt, hogy az életedben többé már nem látod az otthonod? Tudni, hogy ennyi volt, és hogy téged is elért az, ami mindenkit? Visszagondolni azon az ágyon, ahol majd utoljára lehunyod a szemed a gyermekkorodra, amikor még nem hitted el, hogy megtörténik, amikor még azt hitted, hogy sosem halsz meg?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése