Napok óta nem megy ki a fejemből egy gondolat.
Múlthét szerdán írt Zsani anyukája, levelében megemlítette, hogy lánya sokat sírt a barátja miatt. Nem volt boldog mellette, mégis ott maradt. Buta lány. Boldogtalanul ment el. Élete utolsó napjaiban, heteiben, kitudja, mióta nem volt boldog. Azt hittem, noha hazugságban is, de boldog, azonban, mint az kiderült, sokat sírt. Zsani sírt. Ha az utolsó beszédünknél nem vagyok egy bunkó fasz, talán elmondta volna, talán segíthettem volna, hiányzik, csak szeretném Neki elmondani, mennyire, csak szeretném, ha
teljes szívemből kívánom, hogy veszítse el azt, akit igazán, őszintén szeret, hogy szenvedjen, míg meg nem őrül, hogy ne dögöljön bele fájdalmába.