Egy kis ilyen, egy kis olyan

Életemben talán most először, vagy ha nem is az első alkalommal, de borzasztóan hosszú idő óta már... két hónapja tán azt érzem, hogy nincs szükségem senkire, hogy nekem nincs szükségem a "nagy szerelemre", nekem nem kell az, hogy mindenki szeressen, és meg kell mondjam, kitűnő érzés.

Nem érzem a magányt, nem érzem, hogy szarul lennék, nem érzem, hogy jól lennék, szimplán vagyok, nem tervezek, nem kalkulálok, nem gondolok arra, milyen jó is lenne, ha lenne valaki mellettem szerelem értelemben, vagy pusztán barátként. Vannak emberek, akikkel szoktam beszélgetni, egy-kettőt a barátomnak is mondanék, de nem is vágyom arra, hogy valakivel minden nap sokat, és húdejó, vagyunk egymásnak, mert tökéletesen feleslegesnek érzem az emberi kapcsolatok borzasztóan szoros kialakítását, előbb-utóbb úgyis az lesz a vége minden esetben. Gondolhatják azt a balgák, hogy "neem, ő nekem az örök barátom, barátnőm, neeem, én vele fogom leélni az életem", egy faszt, ha nem ma, nem holnap, de talán tíz, vagy húsz év múlva egyszercsak azon kapja magát mindenki, hogy az, akit egykoron a legjobban szeretett, egyszerűen eltűnt az életéből.

Miért okozzak magamnak felesleges fájdalmat? Miért kergessem bele az újabb és újabb csalódásokba? Nem kell, hogy legyen mellettem valaki, az a pár szó beszéd elegendő, nem igénylem különösebben senki társaságát.

Ez talán megmutatkozott a humoromban, "humoromban" is. Sokkal könnyelműbben sértek meg embereket, persze úgy, hogy értsék a viccet, ugyanakkor én azt nagyon jól tudom, hogy egy idő után ez telítődik, hogy már sok, hogy már-már elhiszi, és épp emiatt sértő, de egyszerűen nem tud érdekelni, mert míg engem foglalkoztat, addig nem hagyom abba.

Persze valaki nem érti a viccet, és az első olyan után megy a sértődés, azzal én nem tudok mit kezdeni...

mégjobban lealázom.

Szóval, hogy írjak má' magamról is egy kicsit a sok egyéb témájú poszt után, ez van most, ezt kell szeretni, ezt kell utálni, ezt kell megtanulni elfogadni, mert már nem én leszek az, aki bocsánatot kér.