Az álmaim, mint azt már megszoktam sosem valami kegyesek velem, nem volt ez másképp múlt éjjel is, én mégis szeretem őket megörökíteni, mert szeretnék rájuk emlékezni.
Ezúttal egy csoporttársam hunyt el váratlanul, aki egyszercsak felhívott telefonon, és közölte, milyen helyre került, hogy ott van Zsani. Rögtön könyörgésbe kezdtem, hogy adja át a telefont, de azt mondta, nem, még nem, nem jött el az ideje, azonban, hogy bizonyítsa igazát küldött egy képet. A képen egy nagyon széles osztályterem volt, a padokban jól lehetett látni, hogy elkülönülnek bizonyos kisebb embercsoportok, például egy egy gyermekes család. Ők voltak, akik felkeltették a figyelmem, az "álomvilágomban" ők is meghaltak, a valóságban viszont sehonnan sem ismerősek, mindegy is. Ott ült egyedül Zsani is, épp írt valamit. Tovább könyörögtem, hadd beszélhessek Vele, csak egy kicsit, de hiába, nem engedte.
Vannak még foszlányok, valamiért egy szobában körbe-körbe ugráltunk a bútorokon, de azt már nemigen tudom belehelyezni az egész történetbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése