Tegnap volt Ödön névnap, és anyám születésnap, amit ma ünnepeltünk. Nem lenne semmi bajom az ilyen összejövetelekkel, bár most csak a szűk család ült le, én abszolút ellennék, elücsörögnék csendesen, csak ne szóljanak hozzám. Ha levegőnek néznének végig, még szeretném is ezeket. 

Éjjel beszéltem Zsanival. Igénylem olykor, amikor nehéznek érzek mindent, hogy szóljak hozzá, hinnem kell abban, hogy még néha rám tekint, hogy még itt van egy része. Persze ezen beszédek 99%-ban az első perc alatt darabokra törik, szinte szétrobban az a mécses, szánalomraméltó látvány lehetek, ahogy elcsukló hangon kérek tőle ezerszer bocsánatot. Bár ne lettem volna bunkó vele az utolsó beszélgetésünk során. Borzasztóan fáj, és nem is az, hogy nem tudtam elbúcsúzni, hisz a dolgok akármikor rosszra fordulhatnak, sokkal inkább az, ahogy elváltunk egymástól.

Tényleg igyekszem jobb ember lenni, nem, vagy legalábbis kevésbé bántani másokat, de ha elborul az agyam, nem tudom kontrollálni az érzelmeim.

Mosolyogtam volna magamon, ha látom a testem kívülről, ahogy könyörgök egy tán nem létező alaknak, hogy csináljon valamit egy gyertyával. Más is csinál ilyet? Más is ennyire akar kapaszkodni abba, hogy nem hagyták magára? Hogy még igenis ott van vele?

Valamiben nekem is hinnem kell.