Sosem tudhattam úgy igazán magaménak valaki barátságát. Persze voltak pillanatok, mikor úgy tekinthettem valakire, de azok is inkább felszínes, érdekből szövődő kis kapcsok voltak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem X emberrel van a hiba, csak velem, és akárhogyis próbálok javítani ezen, borzasztóan nehezen megy főleg úgy, hogy magam sem tudom eldönteni, melyik oldalam az "én", és melyik átmeneti, ami vissza-visszatér. Hogy az avgyok-e, aki fájdalmat okoz, aki csalódást kelt, aki bánt, és eltaszít, aki megveti az embereket, vagy az, aki a fél karját odaadná, hogy segíthessen valakin, akit mindössze öt perce ismer. Ez a kettőség, ez, ami akár percenként váltja egymást nem hagy soha racionális döntéseket hozni. A legnagyobb baj talán velem a komolytalanság. Ha úgy adódik, igyekszem mindent elviccelni, elbaromkodni, csakhogy ne kelljen tudomást vennem a valóságról, amiben egy utolsó nyomorult vagyok, akinek se jövőképe, se barátai nincsenek, igyekszem persze bizonyos helyzetekben komolynak lenni, úgy gondolkodni, mint egy húsz éves, nem, mint egy nyolc, de nehéz belátnom a valódi helyzetem. Ha valakivel elkezdek beszélgetni, az sok esetben el van döntve. Ha épp úgy adódik, és komoly hangvételű, feszengős, kicsit ez a mindenki a másikat várja, hogy oldjon végre típusú beszélgetés a kezdő, azzal nehezen tudok a későbbiekben is önfeledten tárgyalni valamiről, ha pedig az ellenkezője van, és hülyéskedünk húsz órán át, nehezemre esik komolyan beszélni vele. Bár inkább az utóbbi jellemző, valahogy nem merem felvállalni a másik oldalam, ha már az egyikkel kitárulkoztam. Igyekszem beszélgetni az emberekkel, barátkozni, még annak is kedvesen válaszolok, akit ki nem állhatok, mert öt perc alatt felidegesít, ha azt mondom neki, hogy kék az ég, visszakérdez, hogy mi az a kék, persze ezen embereknél nem én kezdeményezem a beszélgetést, mindössze ha ír, akkor véletlen tovább görgetem, csakhogy beszélhessek valakivel, amit pár perc múlva meg is bánok. Alig várom a szilvesztert, amikor majd megkérdezik, megyek-e valahová, voltam-e valahol, és mikor a válaszom negatív, rákérdeznek, hogy ugyan miért. Mintha kötelező lenne, mintha abban az esetben, ha nem mentél sehová már nem is lennél ember, csak egy csontvázra öntött massza. Gyűlölöm, mikor az ilyen kérdésekkel emlékeztetnek arra, hogy nincs senkim. Persze míg én nem állítom be magam valami emberibb dologra, addig várhatom, hogy mikor nyitnak felém az emberek, és én mikor tudok őszintén nyitni feléjük, és napról-napra próbálkozom, de így, hogy nem látom eredményét, így, hogy még mindig csak akkor vagyok jó, ha épp unatkoznak, és elküldöm őket a picsába, mikor ki is jelentik, hogy épp csak nincs semmi, ami lekötné őket, nem könnyű továbbra is próbálkozni. De igyekszem, tényleg igyekszem, hogy legyen legalább egy ember, akinek én is fontos lehetek.