Tegnap este írtam levelet a bloghunak Zsani blogjával kapcsolatban, hogy megoldható-e az áttétel, ma délután pedig láttam is online a blogját, harmadik kattintásra már blogos volt. Nem tudtam, jó ötlet-e áttetetni, mert egyrészt nem akartam, hogy az ott leírt gondolatai, írásai a semmibe vesszenek, másrészt nem tudtam, milyen lesz ismét olvasni őket. Jó volt megint futtatni szemeim a bohókás írásain, olyan volt, mintha tegnap történt volna, mintha az olvasás befejezése után már írhattam is volna rá, hogy áttetettem a blogját, örüljön, viszont ezt már nem lehet. A legnehezebb, amikor elvesztesz valakit, aki fontos volt neked, akit szerettél talán az, amikor szimplán megosztanál vele valamit, amikor hallasz egy zenét, látsz egy filmet, amiről tudod, hogy tetszene neki, és annyira vágynál rá, hogy megmutathasd neki, de tudod, hogy erre soha de soha, amíg élsz nem kerülhet sor, csinálj akármit is. Amikor belegondolsz, hogy akármi történik veled, jöjjön bármi, bánat, vagy öröm, nem lesz alkalmad megosztani vele. A legnehezebb beletörődni abba a szóba, hogy soha. És idén lesz három éve, hogy eltávozott, már nem gondolok rá annyiszor, de borzasztóan nehéz arra gondolni, hogy egyszerűen csak nincs többé. Bizonyos szempontból, önző mód magam nézve nem volt a legjobb ötlet áttetetni a már szüneteltetett blogját, hogy ismét beleolvashassak, de gyűlöltem volna magam, ha eltűnik a föld színéről, és én nem tettem semmit.

És a rohadt blogos költözős dolog ellenére percenként frissítgettem az oldalt, fent van-e még, jó volt ott látni a nevét. Aztán eltűnt, és soha többé...