Az első ilyen dolgom itt lelhető fel, csakhogy teljes legyen az összkép.
"Kedves naplóm. Képzeld ma is mentem korepetálásra, és nem sírtam. És tudod mit fogok készíteni majd? Ja már írtam is egyet. Szóval egy, képregényt a karatelányról. A karatelány kalandjai lesz a címe. A karatelány ---- Fanni. Hogy mé nevezem el Ákossal együtt úgy? Azért, mert az egyik osztálytársamnak úgy belerúgott az ujjába, hogy eltört, és 2 hétig marad a gipsz. Az első kaland egy mókusról szól, akire a karatelány rádob egy 15 tonnás követ. Hát ennyi a mai kaland. Csá! (2002 III. 25. hétfő)"
Akkoriban látszott rajtam, mennyire rosszul is veszem a változásokat, hát még az új embereket, gyűűlöltem, amikor napköziben át kellett menni egy másik osztályba, a másik osztályhoz, és ott tölteni a délutánt, emlékszem, egyszer egyedül maradtam a régi osztályban, az igazgatóhelyettesnő vigyázott rám, aki mára már nem csak helyettes, mert a régi dirinek cukorbetegség maitt levágták a lábát, és gondolta, nem lábatlankodik tovább, elmegy nyugdíjba. Jó, ez lehet, hogy csúnya volt, de igaz, ami igaz. De ma már abszolút nem sírom el magam új emberek közt, tökre fejlődtem az elmúlt 12 év alatt.
A képregény, "képregény" sajnos már nincs meg, vagy ha megvan valahol, foggggalmam sincs, hogy hol, de emlékszem rá, a karatelány természetesen egy hosszú hajó pálcikaember volt, a mókus meg egy... felismerhetetlen forma. A kőre meg rá volt írva, hogy 15 tonna. Mert minden kőre ráírják a súlyát.
Így olvasba büszke voltam magamra, hogy az és elé vesszőt tettem, majd mikor a képregény előtt is megláttam, alább hagyott a lelkesedésem, hát még a mé és a nevezem után.
A korep meg hogyhogynem matekból volt.
MÁR AKKOR! NYOLC ÉVESEN! EMBER! CSODA, HOGY LEÉRETTSÉGIZTEM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése