Furcsa lesz holnap Gyöngyös. Csillagszemű miatt is, aki idén már Pesten tanul nem érzek már iránta nem is tudom... két éve semmit, mégis valahányszor fent voltam, kicsit vártam, hogy összefussunk, valahányszor elmentem az iskolája mellett, ami amúgy is útba esett, vártam, hogy épp kint beszélgessen előtte, és köszönjünk egymásnak, valahányszor a buszon ültem, és vártam, hogy útnak induljunk, vártam, hogy felbukkanjon, mert az ő busza is onnan indult, ahonnan az enyém. Szimplán szerettem volna látni, jó érzéssel töltött el, hogy ott van, hogy válthatok vele pár szót, noha már borzasztóan ritkán beszélünk, kábé félévente váltunk három szót, de mégis jó lett volna.

Furcsa lesz holnap Gyöngyös az emlékek miatt, gyűlölni fogom, hogy a busz azon az úton visz végig, hogy belátok majd az állatkertbe, hogy ha elfordítom a fejem, látni fogom a tevét és a lámákat, hogy ugyanazon úton fog cipelni magában a busz, amin közösen mentünk végig, és imádkoztam, hogy szeresse azt a kisvárosi állatkertet, hamár reggelről felcseszték az agyát. Nem fogok tudni nem az egészre gondolni, miközben bandukolok az utcán és látom azt a járdát, amin sétáltunk, a rikító rózsaszín házat, a borostyánnal befuttatott falat vagy a padokat, ahol megpihentünk. 

Furcsa lesz holnap Gyöngyös, mert borzasztóan fogom utálni minden négyzetméterét és magam.