Mondhatni egy év alatt megszűnt az unoka státuszom. Míg tavaly apai ágon távozott mindkét nagyszülő, pár napja anyai ágon ment el a mama. Merthogy ott papa nincs, nem is volt, számomra nem létezik, számára nem létezem, életemben egyszer láttam húsz méterről, így nem tekintem őt senkinek. Apai ágon valahogy más volt. Őket is szerettem, de már leépültek, számítani lehetett arra, hogy hamarosan távoznak. Mamánál bő egy hónapja még fát hurcolásztam fel a pincéből az ajtó elé, hogy legyen mivel fűteni, még beszélt hozzám, és én feleltem, láttam, köszönt a megszokott szerbusz, drága egyetlen fiúunokám mondattal, ült a konyhában a kályha mellett, és noha betegeskedett, nem volt magatehetetlen. Pár napra rá kórházba kellett mennie kivizsgálásra, ahol marasztalták mondván, hogy van egy kis víz a tüdejében, azt kéne kiszedni. Örültem is, hogy végre egy fokkal jobban lesz, hogy kicsit javul az életminősége. Ingerült lett a harmadik-negyedik napon, aminek következtében benyugtatózták, és akkor lett vége, akkor ölték meg. Elkezdett felszökni a láza az utolsó előtti nap, majd el is vitte.
Igazából persze nem volt annyira vén a maga 71 évével, de talán könnyebb lenne elfogadnom a tényt, hogy meghalt, ha nem így történt volna. Elképesztően rettenetes érzés belegondolni abba, hogy az utolsó napjait egy kórházban töltötte távol az otthonától, a kutyájától, aki miatt aggódott, mikor marasztalták, egy kórházi ágyon idegenekkel körülvéve. Nem ezt érdemelte volna. Talán még fel sem fogtam igazán. Persze ahogy ezeket írom potyognak a könnyeim, de olyan nehéz megérteni, felfogni, hogy az egyik pillanatban még él, ha nem is virul, a másikban pedig nincs többé.
Annyira fáj, hogy így kellett elmennie.