Bvah, fenemód imádom sokak naivitását, amikor rájuk mosolyognak, és rögtön azt hiszik, hogy megtalálták életük szerelmét. Óember. Nem tagadom, régen én is ilyesmi voltam, ha néhanapján kaptam egy idegen mosolyt, nem életem szerelmét láttam a lányban, de belül elmosolyodtam, még ha kívülről meglepett fejjel is bámultam a mosolygóra, mintha akkor láttam volna először ellenkező nemű egyént.
De az emberek lassacskán változnak, illik kinőni ezt a fajta naivitást, és nem is a 13-14 éves lányocskák-fiúcskák könnyed lelke a gond, sokkal inkább az, amikor egy 19-20, vagy afölötti elméjét borítja el a rózsaszín köd, valahányszor kap egy mosolyt az utcán, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy neki szólt, mármint én rendszeresen mosolyodok el az utcán, hol szélesen, hol kevésbé, mert gondolkozom séta közben, eszembe jut valami mókás, és máris hülyének néznek, bár én olyankor igyekszem lefelé nézni, nem mások szemébe, hogy megtudjam, mennyire bámulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése