Ha egyszer átversz a te szégyened, ha kétszer az enyém, ahogy szokás mondani, és ahogy azt lentebb taglaltam túl gyakran marad rajtam a szégyen, igyekszem megérteni az embereket újra és újra, mert ha nem vagyunk képesek, ha nem vagyunk türelmesek rájönni, egyesek miért hoztak olyan döntéseket az életükben, amik nem éppen felelnek meg a normának, miért tették tönkre magukat, mi az, ami nekik őszintén hiányzik, addig nem ér semmilyen emberi kapcsolat semmit. Ha egy olyan ember, akivel akár csak egy hónapon át is jóban voltam, beszéltünk, hasonlítottunk, együtt szocializálódtunk három év szünet után írna, hogy most pedig kérlek segíts, még ha akkor három éve egy kisebb-nagyobb összezörrenés miatt szakadt is meg a kapcsolat, segítenék, mert szeretném megérteni, és mert vagyok annyira hülye, hogy ezer ilyen után is akarjak segíteni.
Persze az más kérdés, hol a határ ott, hogy rákérdezünk egy problémára, mert érdekel, vagy rákérdezünk egy problémára, mert az ember érdekel. Érdekelhet-e őszintén, teljesen őszintén bárki bennünket, vagy az összes olyan dolog, amit az ember érzelemnek nevez puszta önzőségből ered, szeretünk, adunk, mert nem akarunk elveszteni valakit, mert nem akarunk mi egyedül maradni, sajnálunk, meghallgatunk, éreztetjük, hogy ott vagyunk, hogy ne hagyjanak el ennek hiánya miatt, és viszont panaszkodunk, elvárjuk, hogy meghallgassanak, még ha nem is mondjuk ki önmagunknak sem.
Nyilván vannak az életemben emberek, akiket tiszta szívemből gyűlölök, akiknek a nevét belevéstem az agyamba, de egyiküksem ártott nekem soha, mindegyik valaki más életét tette tönkre, valaki mást ölt meg. Nyilván nem olyanokra gondolok, akik egyik napról a másikra összetörtek egy szívet, és akkor nyányá csúnyadolog, ezek elmúlnak, zokog az ember pár napig, és jobb lesz minden, ennél mélyebb dolgok miatt alakult ki bennem ez irántuk. Felettük viszont ítélkezek. De igyekszem más felett nem. Ha ez az ember, akivel három éve nem beszéltem már azzal jön oda, hogy megöltem valakit, nem nyomom rá a gyilkos bélyeget, és küldöm el, ha a környezetemben meghoznak olyan döntéseket, amikkel tönkretehetik magukat, nem ítélem el őket, abban az esetben, ha látom a megbánást.
Én azt a lányt sem utálom. A legjobban az fájt, hogy egyáltalán nem láttam rajta, hogy megbánta volna, hogy bocsánatot sem kért, ha kért is, az amolyan „bocsi, megdugattam magam valaki mással, shit happens” féle volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de azt hiszem, ez teszi a kurvát kurvává, és a köcsögöt köcsöggé, ez teszi az embert egy ártalmas parazitává, ha nincs megbánás a negatív tettek mögött, amikkel másoknak fájdalmat okoztak, ha nem tudnak őszintén bocsánatot kérni, akkor elítélendő mindaz, amit véghez vittek. Persze mindenki jó valamiben, egyesek mást sem tudnak, csak szépen festeni, mások pedig csak fájdalmat okozni gondolván, hogy nincs senki más, csak ők önmagukkal karöltve. Persze, hogy nem nézheti az ember mindig a másikat, hogy neki az megfelelő-e, persze, hogy kell önmagunkra is gondolni, de mindennek van egy határa, ha rám jön a pirománia, én sem gyújtok fel egy házat, csakmert élvezném a látványát, és ebben az is szerepet játszik, hogy nem vagyok piromán. Nyilván... bizonyos esetekben amúgyis, ha Hitler sajnálkozott volna 50 évig, még nem avatják szentté, de az már más téma.
Mindent lehet bizonyítani.
A megbánás, egy parányi szikrája annak, hogy igenis emberek vagyunk, akik éreznek az, amiért egy emberrel egyáltalán elkezdek beszélni, ha bajban van, még ha azelőtt át is vágott valamiképp. Nem várom el, hogy engem viszont megpróbáljanak megérteni, attól tartok, ahhoz már túl elbaszott vagyok, nekem lehet egy kijelentés miatt kurva anyázni anélkül, hogy belegondolna más, miért is mondhattam, miért is tehettem, belém lehet csúnyán mondva rúgni, nagy dolgot kell ahhoz tenni, hogy kivívják a gyűlöletem, ha mást tesznek tönkre akár véglegesen, azzal igen, azzal könnyen. Engem úgysem lehet. Persze én sem tudom, hogy azért, mert már nem, vagy egyszerűen nem vagyok az a túlzottan magára vevős típus.
Miután egy probléma után megbeszéltem magamban, mi is van valójában, egy hét alatt elfelejtek mindent az adott emberrel, emberekkel kapcsolatban. Persze az más kérdés, hogy mikorra sikerül a megbeszélés.
Zagyvábbra sikeredett, mint amit terveztem, és lassan olyan leszek, mint egy kibaszott pap, szóval befogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése