Felvettem a konzulensem szkájpra, mert gondoltam, gyorsabb mintha ímélt írnék, holnapra kellett volna a válasz. Én eleve szeretek hangulatjeleket használni, de itt nyilván nem pötyöghettem minden sorom végére, mégiscsak a konzulensem, annyira kellemetlen volt vele beszélni, eleve, ha valaki nem használ a beszédében hangulatjeleket, az nekem olyan, mintha bambán ülne a gép előtt, néha elcsöppenne a nyála, és úgy gépelne, mint egy zombi, nem szeretem, persze van mód arra, hogy éreztessék a dolgokat, de ha azokkal az eszközökkel sem élnek, olyan, mintha egy robottal beszélnék. És itt úgy éreztem, én vagyok a robot, mert a konzulensem amúgy jófej, egyáltalán nem az a karótnyelt típus, de akkoris igyekeztem magam moderálni, 1-2 mosolygós fej becsúszott, hogy mégse érezzem magam annyira cikis helyzetben, de amúgymeg végig.. fura volt a szituáció. Hála a jó égnek elköszönt, miután megbeszéltük a dolgot, nem kellett azon gondolkodnom, hogy akkor most nekem kell-e elköszönni, vagy el sem kell, vagy mivan. Megdícsérte a képem, amin olyan fejet vágok, mint egy kettékúrt nyúl.

Sztrapacska aranyhalam szomorú, látni rajta. Szomorú a kisugárzása. Kéne neki venni egy másik aranyhalat, mert még mindig egyedül van, de a helyi kisállatban nincs ekkora, csak nagyobb, az meg felzabálná, amitől mégszomorúbb lenne.

Régen akkoris jobb zenéket alkottak.

Indokolatlan kép, fodrász ajtaja előtti kilátás.

Már van képem lépcsőkről, amik sötétségben végződnek, nyithatok fotós oldalt fészbukon