Beszélünk Rékával ismét. Ő egyértelműen elkezdené újra, és nem belemagyarázom, biztosra vehető, én azonban nem. Tudom, mennyire spontán tud rossz döntéseket meghozni, és úgyis az lenne az egészből, hogy csinál valamit. Mégis annyira sajnálom. Szívem szakad bele, mert tudom, milyen szarokon ment keresztül, és persze, magának köszönheti, de mégis. Igyekszem mindig úgy meghozni a döntéseim, hogy az mindenkinek jó legyen, hogy lehetőleg ne bántsak senkit, de olyan nehéz, szimplán száz felé szakadnék, ha tudnék, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok, gyűlölöm, hogy mindig azt igyekszem nézni, másnak hogy lesz jó, én pedig lassan beleőrülök a folytonos agyalásba. Önző vagyok én is, mindenki, de utálok ártani ilyen helyzetekben. Előbb közölném kórházakban a rossz híreket, mintsem ilyeneket átéljek. Valahogy meg kell mondanom neki, hogy nem, úgy, hogy ne fájjon, de mégis fog. És a legtökéletesebb az lenne, ha nem beszélnénk, hamarabb elmúlna benne, ugyanakkor abból az jönne le, hogy csak leakarom rázni, pedig csak azt szeretném, hogy ne fájjon.